Tengerpart

Csodálatos miami tengerpart… Nem is kívánhatnék szebbet… Talán tényleg jó ötlet volt otthagyni egy kicsit New Yorkot és belevetni magam a nyárba, habár kétlem, hogy lesz, aki ennek örülne. Elvégre nem végzem a munkám, és hát az pedig az lenne, hogy figyeljem, hogyan teszik magukat tönkre az emberek. Vicces, de mióta itt élek, ebben az emberi testben, az emberek között, emberként viselkedve, egyre szimpatikusabbak. Legtöbbjük kiélvezi az élet minden napját, percét, másodpercét, csak hogy jól érezzék magukat. Vagy netalán azért, hogy ne bánják meg halálukkor azt, hogy otthon ülve, csipszet majszolva nézték egymás után a horrorfilmeket, esetleg romantikus vígjátékokat? Az ember örökrejtély, nem lehet csak úgy kielemezni, mint ahogy azt a pszichomókusok gondolják. Legalábbis én így vélekedem. Minden ember más. Más hogy él, gondolkozik, cselekszik. Persze van közös vonásuk is, amik olykor elég szembetűnők, de minek nincs?
A parton sétálgatva nézem a tenger gyönyörűen kéklő mélységeit, és próbálom megérteni, és átérezni ezt az egész látványt. A gyönyörű, narancs-citromszín korong lomhán kúszik egyre lejjebb és lejjebb a horizonton. A lábujjaim között érzem az apró, masszírozó tengeri homokot, hiszen nincsen rajtam cipő. Kezemben tartom, hiszen így egyszerűbben tudok járni a süppedős homokban.
Szánalmas… szánalmas, hogy démon létemre így el tud kápráztatni az emberek világa… Talán egyszer – életemben – már sétáltam ugyan ezen a homokon, ugyan ezen a helyen, és tengerparton. Néha elgondolkozom azon, milyen is voltam emberként. Vajon ugyan olyan, mint most? Ugyan olyan érzelmes idióta? Nem… képtelenség, hiszen máskülönben nem kerültem volna Pokolra. Vagy talán mégis? Hiszen számtalan módja akad annak, hogy valaki belezuhanjon a Nagy Lyukba. Az is lehet, hogy egy másik démonnal kötöttem egyezséget valami miatt, és így kerültem oda, ahova. De most már mindegy… nem rágódhatok azon, hogy mi volt akkor, és mi történt volna ha… Igaz, nem tudom, hogy akkor mi volt, de nem is törődök vele, hiszen a jövő sokkal inkább foglalkoztat.
~ Gyönyörű a naplemente… ~ gondolkozok egymagamban. Vagyis inkább azt hiszem, hogy egymagam vagyok. Túlságosan is belemerülök a naplementébe, s talán azt se sikerül felfedeznem, hogy valaki közeledik, sőt, talán már közel is van hozzám.

^ˇ^ Találkozás démonmódra ^ˇ^

Nem sokáig élvezhettem a lemenő nap fényét magányosan, hiszen hamarosan egy lány csatlakozott rajtam. Gyönyörű vörös haja, és igazán… nagy keblei voltak, melyeket csupán egy apró darab anyag fedett. Valószínűleg ő is süttetni jött a hasát a meleg napon, mint minden más, aki meglátogatja a tengerpartot. Kissé meglepődtem ugyan, hogy megszólított, de minden erőmet összeszedve nyugtattam le magam azzal, hogy minden bizonnyal csak valami miatt szólni akar. Azonban úgy tűnt, hogy ez nem igaz, hiszen beszélgetést kezdeményezett, ami még jobban meglepett. Az meg csak rontott a helyzeten, hogy kiderült róla: ő is démon. Persze ezt normálisnak kéne tartanom, hiszen ebben a világban rengetegen élnek közöttünk, s szítják a konfliktusokat, a háborúkat, vagy épp katasztrófákat hoznak létre.
- Én Rotururi vagyok, csupán egy démon a sok közül… - mutatkozok be keserű mosollyal. Habár démon vagyok, s igen öreg, még nem vagyok olyan erős, hogy bármilyen pozíciót is elfoglalhassak. Egyáltalán engem nem is ez érdekel, hiszen valahogy nem hajt az, ami a többi démont. Nem élvezem, ha kínozhatok, vagy megölhetek másokat, csupán az az egy érdekel, hogy ne tudják meg ki vagyok, s milyen munkát végzek. Elég az, hogy én tudom magamról, hogy mi vagyok, és honnan jöttem, s milyen céllal. Nem kell ezt mindenki orrára kötni. Habár az a tudat, hogy más, nálam sokkal nagyobb bűnökkel rendelkezik nálam, megnyugtat. Igaz, nem tetszik, hogy megtudtam azt, hogy a lány megölte azt, aki irányította. Halkan felsóhajtok, majd szemem sarkából a lányra pillantok.
- Akkor gondolom nem azért vagy itt, hogy elhurcolj megkínozni, amiért nem végzem rendesen a rám kiszabott feladatot… – motyogom inkább csalódottan, semmint megkönnyebbülten. Ha azért jött volna, legalább megtudtam volna, hogy foglalkoznak velem odalent, és érdekli őket, hogy mit is teszek annak érdekében, hogy ne kaphassák el a vadászok a hozzánk hasonlókat az emberek között. Mindegy, így is rendben van a dolog, hiszen legalább egy fajtám bélivel beszélhetek, ami már önmagában pozitívum. Belefáradtam, hogy rejtegessem magam, s végre van egy személy, aki – legalább részben – tudja, hogy ki is vagyok. Hogy nem vagyok ember, s hogy honnan is származom.

//Bocs a lassú válaszért. ^^"//