Városi park

Semmitmondó vadászidény volt nekem, két nemrég átalakított és elszabadult vámpír fejét roppantottam szét. Nem gyűlöltem őket, de mát tíz emberrel végeztek, amit túlzásnak tartottam. Ezért, végeztem velük, és visszaindultam, hisz Gummer már várt, ő hozott el a kocsijával. De valami elgondolkoztatott. Éjszaka volt, és valami furcsa szagot fogtam. Nem embertől származott, ezért elindultam abba az irányba. Egy park felé közelítettem, közben ellenőriztem a ruhám, a furcsa vadász öltözékem, a kardom, és a két pisztolyom. Ami a két tőrt illette azok övembe volt rejtve. Vettem egy mély levegőt, és elindultam be a parkba. Természetesen egy csukja volt a fejembe húzva, hiszen vaddá váltam a hold fényétől még mindig, bár az átváltozást nehezen, de megfékezhettem. Ha erős ellenféllel kerülök szembe, akkor kiállhatok ellene egy küzdelemre, sőt felhasíthatom őt akár a puszta karmaimmal, de nem akartam azonnal küzdeni. Ám a macskaszerűvé váló pupillám, és a megnövő szemfogaim, és a megjelenő karmaim elég bajsejtelmű képnek bizonyultak.
Az érzékszerveim nagyon kifinomultak voltak, így láttam a lányt, de a sötétben és a távolságtól még nem vehetett észre. Olyan érzésem támadt, mint, nemrég amikor Rapto kisasszonnyal találkoztam.
~Csodás teremtmény, annyi szent, rengeteg évvel ezelőtt láttam ily csodás fekete hajú…~ Megráztam magam, hisz az elmém játékot űzött velem. Lehet, hogy csak a hold hatása volt, de nem mondtam volna biztosra.
Valami furcsa lapokat rakodott egymás mellé. Nem értettem ezekhez a dolgokhoz, így nem is firtattam, mit mutatnak a lapok. Közelebb ugrottam, földet érve guggolva a bal kezem a földhöz érintve álltam meg. Talán két méter, ha volt köztem és a lány között.
-Nem támadok rád…- Szólaltam meg halkan, de félelmetes látványt nyújthattam így is. Sajnos nem válhattam bizalomgerjesztőbbé, hisz egész életemben így néztem ki.- Érzem, hogy nem vagy olyan, mint a legtöbb ember… Más vagy, ahogy én is, bár mindketten más módon. Nem jelentek veszélyt, amíg te sem!
Vártam a reakcióját, közben a kezeim jól látható helyen voltak, és nem mozdultam meg hirtelen. Gyors voltam, de nem tudtam ő milyen gyors lehet, így vártam és figyeltem…

Láttam, hogy szeretné, ha leülnék, így helyet foglaltam mellette. Meghallgattam a lányt, és meglepődtem. Nem a nevén, hanem, a tudásán. Nem becsültem le eddig sem, de most már pontosabban láthattam őt. Meglátva a kést, meg sem rezdültem, csak egy halovány mosoly jelent meg az arcomon. Magam is mesterien bántam a késsel, de a kardok ura voltam. Mikor még egyszerre több kardot hordtam magamnál, volt, hogy négy pengével harcoltam. Hárommal egyszerre, egyet, mindig készenlétben a földbe szúrtam…
-Az a kés… Elbűvölő darab hallod e. Nálam is van kettő, de azokat csak akkor szoktam használni, mikor elveszítem a kardom. Igazából, én a vérfarkasokra készültem fel leginkább. Ezüst veretes még a ruhám is, ezért nem kellemes egy átváltozás, ha viselem a kesztyűimet, és a kabátom…- Mondtam, és felnéztem az égre.- A legutóbb… A saját fiammal harcoltam, és… hát maradjunk annyiban, hogy három bordám zúzta porrá. Végezni akar velem, amióta…
A földre szegeztem a szemem, az emlékek ismét a felszínre törtek, az évek rémségei, és az a rengeteg vér.
Végighallgattam, amit a fajtájáról mondott, meglepődtem.
-A tűz? Ez érdekes… Nos remélem erre a tudásra nem lesz szükségem!- Elmosolyodtam, ezt a tevékenységet, is ritkán szoktam, hiszen mindig hűvösnek, és erősnek mutattam magam.- Nos, ismered a gyengém, és talán az erősségeim is… De egy dolgot hadd mondjak a farkasokról: Egyszer elég átengedniük magukat az ösztönöknek, és akkor vége! Ha egyszer elveszítik a teljes uralmuk a tudatuk felett, akkor akár a tulajdon szerelmüket is széttépik!
Felsóhajtottam, és megráztam a fejem. Hirtelen megint a múlt lebegett előttem.
-Tudod, háromezer évvel ezelőtt, még csak egy kölyök voltam, aki nem tudott erről a világról semmit… És akkor, kiirtották a helyet, ahol a családom élt. Egy vadászfaluba szöktem…- A kezeim megfeszültek az emlékektől, a karmaim önnön húsomba martak, és lassan megindult egy vérfolyó az ujjaimon, a föld felé.- Húsz voltam, amikor engem is elkaptak, egy hatalmas fehér farkas mart meg. Azon az éjjelen…
A kezeim megremegtek, közben a vérem patakjaikból folyók folyamok duzzadtak.
-Egy olyan szörnyeteggé váltam, amiket mindig megvetettem, és azóta is bánom, hogy nem haltam bele… De már megtörtént, Azóta is magammal harcolok, meg persze a többi rémmel…- Mondtam, és szétnyitottam az ökleim, és látszottak a sebeim, én felsóhajtottam. Megláttam a virágot, amiről beszélt. Hallottam már hasonlóról, de nem ismertem sem, a virágot sem a receptet.- A tudásod, nagyon hasznos, légy hát büszke magadra! Én csak a harchoz, és a nyomozáshoz értek… Gyógyítani is alig tudok…
Mélyen a szemébe néztem, és elmosolyodtam.
-Elmondtad, és ez számít! Köszönöm! Tudod, nem túl gyakori, hogy ilyen közel vagyok valakihez… Rettegnek tőlem, néhányan pedig csak pusztán undorodnak. De, te más vagy, na nem rossz értelemben. Ez egy furcsa érzés, de úgy érzem, hogy nem tudnék ártani neked. Nem azért, mert erős vagy, mert érzem az erőt benned, de nem tudnám a kardom feléd lendíteni…
Felsóhajtottam, és megütöttem a homlokom az öklömmel, ott pedig egy vérfolt jelent meg.
-Ha szeretnéd, fogd rá az ösztöneimre, de nem hiszem, hogy azért… Bízom benned, igaz most találkoztunk még, én sem értem, de bízom.

-A vesztem? De okozta már…- Mondtam, és kicsatoltam a kabátomon a gombokat. Meglöktem a vállamon a kabátot, és a közel húsz kilógrammos ruhadarab lezuhant rólam. Alatta egy kapucnis pulóver volt, nem volt vastag, csak azért viseltem, hogy valami eltakarja az arcom, ha szükséges, így azt is levettem. Alatta a kidolgozott felsőtestem, de ami látványosabb volt a forradásaim voltak. A mellkasomon, a szívem fölött volt a leghosszabb, és legvastagabb.- Ez, nos hogy is mondjam az első embertől van, akiben megbíztam! Vadász volt, hosszú órák küzdelme után megöltünk egy farkast, és ő átölelt… Csodálatos nő volt, de a keze még csodálatosabb, hisz egy másodperc múlva a kéve végigszántotta a testem. Nem érte el a szívem, mert sikerült elmozdulnom, de jobban fájt az árulása. Mindig éreztem benne azt a furcsa már-már gonosz látásmódot, de elhessegettem ezeket a gondolatokat…
Felsóhajtottam, és a kabátom vettem csak vissza. A pulóverem nem, hisz már nem éreztem szükségét. Mélyen a mellettem ülő lány szemébe néztem.
-A fiam… Nos igen, hát az egy másik dolog…- Mondtam, és láttam rajta, hogy kíváncsi, amin elmosolyogtam.- Nos, született egy fiam, és mivel én vérfarkas vagyok, benne is volt a vérből… Tudtam, hogy meg fog őrülni, mert lassabban öregszik majd, és éhezni fog. Nos nem ez volt a legrosszabb, hanem hogy felkereste az a férfi, aki engem is átalakított, mert tudta, hogy az én vérvonalamban kissé vadabbak az átalakítottak… Ezt én sem tudtam, csak rájöttem néhány átváltozás után, amikor az ellenfeleimet szinte ösztönös támadásokkal koncoltam fel, de nem ez a lényeg.
Szóval a fiút végül át kellett alakítanom, és meg akartam tanítani uralni a belső farkast, aki benne él, de történt néhány dolog… Azóta én vagyok a célpontja, és minden áron a fejemet akarja, de még mindig túl gyenge. Nem vagyok büszke erre nála sajnos elrontottam a nevelést…
Ekkor megálltam és a tanítványomra gondoltam, aki viszont hallgatott rám. Felsóhajtottam, és az égre néztem egy pillanatra, aztán a szemem újra a hölgy felé fordítottam.
-Igen van egy tanítványom, remek kölyök…- Mondtam, de elhallgattam, nem tudtam, hogy érdekli e a dolog. Úgy éreztem, hogy most túl sokat beszéltem, de ez nem volt megszokott nálam. Meghallgattam, amit a boszorkányégetésről mondott, amin csak mosolyogni tudtam.- Tudom megéltem mindent… Egyszer én is máglyára kerültem, csak jött a telihold. Szóval megértelek téged, én vagyok az üldözött, akit minden faj keres!
Széles mosolyra húzódott az arcom. S mikor a születésem helyéről kérdez, az sajnos eltűnik. Lehajtom a fejem, és könnyek szöknek a szemembe, hiszen a múltam szörnyű árnyai karmolták hirtelen végig a lelkem vékony fonalát.
-Angliában… Mikor még csak őskáosz volt az egész, barbárnak tartottak minket, pedig abban az időben, volt két hatalmas település. A két vadászváros, ahogy ma neveznénk- mondtam halkan. Vettem egy mély levegőt, folytatni akartam, de még nem ment, de végül sikerült erőt vennem magamon.- A vérfarkasok hatalmas hordái ellen harcoltunk, míg végül a földig rombolták mindkettőt. Nem voltam ott, hisz én is átalakultam, így nem léphettem be a kapukon.
Nem bírtam tovább beszélni, de nem is volt rá szükség. A kezemhez nyúlt, és gyógynövényeket nyomott a sebemre. A bőre puha volt, ezen nem is csodálkozhattam volna, hisz csupán ha ránéztem láttam volna, de hozzáérni egészen más volt…
-Köszönöm, kedves vagy!- Szóltam, és ismét elmosolyodtam.
Végighallgattam őt, és megláttam a harapását. Kissé megremegett a kezem, dühös voltam, ész szívem szerint nekiindultam volna egy újabb vámpír vadászatra, mint nyolcszázhetvenben, amikor háromszáz vámpírt ejtettem el egy év alatt…
-Az erő sem minden, képes vagyok összegyűrni egy kocsit, de néha… Szóval én sem vagyok sebezhetetlen, és volt már, hogy egy kézzel, vagy használhatatlan lábbal indultam egy vadászatba. Mellékesen pedig, közelharcos vagyok, bár van két pisztolyom is, de…- Elhallgattam és elmosolyodtam. A szavai frissítő zuhanyként hatottak a megtört fáradt vén lelkemre. S végül bólintottam egyet.
-Szövetség? Nem is tudod, hogy mennyire belém látsz! Gondolom, van hol álomra hajtanod a fejed, ha épp nem vadászol, de…
Sebesen felírtam a két címet, mindkettőt alig ismerhették, hisz az egyik a zenekarom lakása volt, a másik a két kezem munkája az igazi otthonom.
-Nos, itt lakom, ha éppen nem vadászom, de az lenne a legjobb, ha együtt utazhatnánk! Hasznos tudok lenni, és akárhogy nézzük, mindenképp érek valamit. Az erőm is, az a kevés befolyásom is, mint zenész… Na, de az a fontos, hogy örülnék, ha társulnánk!- Fejeztem be végül a mondanivalóm, és felsóhajtottam.
-Tudod, milyen jól jött volna nekem ez a tudás pár hete, amikor skorpióméreggel bekent ezüstkard szántott végig a combomon?- Mondtam mosolyogva.- Akkor is az volt a szerencsém, hogy gyorsan termelődik a vérem, így… Kifolyathattam a mérget… De akkor is közel álltam az utolsó harchoz, ami a tüzes forró helyre taszít…
Megvontam a vállam és felsóhajtottam.
-Bár én is ilyen jól értenék ezekhez a dolgokhoz! De nem kapunk meg mindent, amire vágyunk… Annak is örülhetek, ha valaki ért hozzá, és néha megsegít!- Szóltam, és újra a hölgy szemébe néztem. A hideg fehér szemeim látványát kevesen viselték el, de ő igen, aminek rettenetesen örültem.

Túl közel volt hozzám, az illata szinte minden mást elnyomott. Őszintén szólva sokkal jobban éreztem magam, mint amikor egyszerre szinte minden illatot éreztem. Most tudtam koncentrálni, arra, akivel beszéltem. Nem számoltam támadással, de ha meg is történt volna, akkor biztosan később vettem volna észre, mint a lány.
Elmesélte, hogy volt egy mestere, aki a nagymamája volt, de sajnos már nincs vele.
-Nagyon jó munkát végzett!- Mondtam mosolyogva.- Nagyon jól csinálod, már ennyiből tudom, hisz a megfigyelőképesség az egyik dolog, amiben még jeleskedem. Nem hencegni akartam, csak észreveszek néhány dolgot!
S megtudtam, hogy írek leszármazottja, amin csak mosolyogni tudtam. Életem során volt, amikor írekkel hozott össze a sors, de egyik sem volt velem ilyen kedves, és bizony egyikük sem volt ehhez a hölgyhöz fogható…
-A közelharc nem arról szól, ki milyen erős, vagy gyors! Az elme játéka is ez az egész, Legalábbis én úgy látom! Számomra harc közben nem a körül jár az eszem, teljesen kiürülök olyankor. Persze ez így túl egyszerű lenne, előre kell tervezni, de amikor végrehajtod, akkor csak a világ van és te, nincs hely elmélkedésnek.- Mondtam és elmosolyodtam.- Talán képes lennél néhány úgynevezett „tehetséget” is felülmúlni.
Elmosolyodtam, és magamhoz húztam a kardom, melyet még én készítettem még emberkoromban.
-De tudod, tényleg egyenlő ellenfél lehetsz, még a magam fajtának is, csak…- Elhallgattam, mert kissé zavarban éreztem magam.- Szóval néhányunk túlságosan is vad… És nem akarom, hogy bajod essen! Légy óvatos, bár tudom, hogy az leszel!
Elhallgattam, és az ég felé néztem. Nem tudtam, hogy miért nem akarom, hogy megsérüljön, de nem is volt fontos. Gyűlöltem, ha bármilyen hozzám közelebb álló ember megsérül, de ez más volt. Most azt akartam, hogy segíthessek, és talán ő is segíthetne nekem.
Ha csak azt nézzük, az utazásokat százszázalékosan tudtam finanszírozni, mert…
A pénztárcám, a fenébe már megint Gummernél hagytam. Elég sok pénz volt benne, sőt még a kártyáim is, persze nem azért aggódtam, hogy hátha a férfi meglop, inkább azért, hogy üres zsebbel sétálgatok.
-Lawrance? Az itt van ebben az államban nem?- kérdeztem kíváncsian. Felsóhajtottam, beletúrtam a hajamba, közben lehunytam a szemeim.- Az egyik barátodnál? Értem…
Elmosolyodtam, és kihúztam magam, pár másodpercig csak ültem, és lélegeztem, hallgattam az engem körülvevő világot, hallottam a lány szívdobbanásait, azt, ahogy a tüdeje megtelik levegővel, majd kiürül. Aztán lassan minden megszűnt körülöttem, lassan kinyitottam a szemeim, és ismét úgy láttam a világot, mint harc közben. Minden apró részletet, és minden életet.
Az ürességet Jade törte meg, a szavaival. Ránéztem, még egy pillanatig az előző nyugalom hatása alatt voltam annyira másnak láttam őt. Csupán egy villanás volt, de mosolyra késztetett.
-Nem, nem tévedsz!- Mondtam halkan, és megfogtam a kezét. Óvatos voltam, a karmaim borotvaélesek voltak, és a hölgy puha bőrét azonnal felhasították volna, de nem engedtem. Így elég furcsa pózban tartottam a kezem, de reméltem, hogy őt nem zavarja majd.
-De bizony, én a pokolba való vagyok, nemrég… Két vadász keresett meg, valahogy rájöttek, mi vagyok, és megtámadtak. Valami háromágú fegyver volt náluk ezüstből volt az egész. Leszúrtak vele, egyszerre három helyen szakították át a tüdőm. A földön fekve elvesztettem a kontrolt, mikor kihúzták belőlem azt a valamit… Átváltoztam, és én széttéptem őket, mint a faleveleket. Semmi sem maradt, amit azonosíthattak volna belőlük. Ezért rettegek néha elaludni, mert ha átváltozom, nem biztos, hogy meg tudok állni!
Elhallgattam. Reméltem nem ijesztettem meg, de azt akartam, hogy tudja, nem vagyok olyan jóságos, ha a farkas előtör.
Felkelt, és egy fát vizsgálgatott. Nem értettem miért teszi, de az én megérzéseim legfeljebb a harcokban voltak használhatók.
S egy pillanatig azt hittem azonnal otthagy, hogy főjek csak a levemben, de nem így volt. Egy sisakot dobott a kezembe.
Abban a pillanatban megszűnt minden, a gyomrom összeszorult, és a pupilláim szinte láthatatlan vékonyságúra szűkültek.
-Azt mondod, hogy egy járművel fogunk utazni?- kérdeztem, közben megremegett a kezem.- Tudod rengeteget, utazom magam is, de van egy kis problémám a járművekkel… Szóval, ha vezetek, akkor nincs gond, de utasként. Nos a gyomromat néha mintha átszúrnák, tényleg hasonlít mindkettőben volt részem. De, nem fogok visszakozni, elfogadom az ajánlatot! Veled megyek!
Elmosolyodtam, és elővettem a telefonom. Tárcsáztam Gummert, és a fülemhez tettem.
-Ne várj kölyök!- Mondtam neki.
-Ha megint valami olyan bajod van, amivel alig tudsz menni, akkor… Várj, mintha hallottam volna valamit… Na ne, a jégszívű Catena Kohr egy hölgy társaságát élvezi?- Hörgött a készülékbe régi vadász cimborám.
-Szia taknyos!- Szóltam unott, ám kicsit ingerült hangon, és összecsuktam a kis készüléket. A fejembe nyomtam a sisakot.
-Hogy hova is menjünk?- kérdeztem.- Rád bízom, lehetséges, hogy félúton elájulok, úgyhogy Menjünk oda, ahova téged a szíved húz, én, pedig veled tartok! Ó, ha leesnék… Nos ha a bal oldali kettes bordámba rúgsz, felébredek, nemrég tört el, szóval!
Mondtam nevetve, és Jade mögé ültem…