Lionel Cross

Tárgy: Lionel Cross Szer. Aug. 04, 2010 2:03 am

Minden engedély meg van ehhez a karakterhez.

Név: Lionel Cross

Kor: 21

Nem: Férfi

Születési
Idő: 1989. 03. 29
Hely: Ismeretlen

Kaszt: ember

Foglalkozás: Dobos egy bandában, vadász tanonc

Előtörténet

Nos, az utóbbi idő hatalmas változás volt az életemben. Miért? Jó kérdés, mert talán ebben az időben kezdődött az életem. Hadd meséljek el, egy rövid, ám nagyon fontos történetet! Leszögezném az elején, nem biztos, hogy boldogan fognak mosolyogni rajta, hisz ez a történet az életem!
Mikor eszméltemhez tértem nem láttam és nem hallottam semmit. Még a végtagjaimat se tudtam mozgatni. Semmit sem tudtam tenni. Egyszerre, rengeteg hang zavarta meg nyugalmamat. Szinte mindenki ordibált és kiabált, ahogy a torkából kifért. Rettenetesen fájt a fejem. Nem tudtam, mi történik körülöttem. Mikor már azt hittem belehalok a fájdalomba, a hangok kezdtek csendesülni, szép lassan. Észbe se kaptam és teljes csend honolt a környékemen. De sajnos minden kezdődött előröl. És ez így ment folyamatosan. Tekintettel arra, hogy nem tudtam hogy telik az idő, nem tudtam, milyen sokáig tartott, mire rájöttem hogy ezek gondolatok, és én képes vagyok mások gondolataiban olvasni. Igen képes vagyok mások elméjébe férkőzni. Habár nem mentem sokra ezzel az információval, mert ez a képességet tudni kell kezelni. Sajnálatos módon én nem voltam erre képes. Nem kis időbe telt mire rájöttem, eme adomány titkára. Erősen kellet csak egyetlen egy hangra koncentrálnom, és a többit ki kellet zárnom. Kezdetben bevált ez a módszer. Aztán rájöttem, hogyan is működik rendesen képességem. Sok mindent tudtam meg a környezetemről. Például egy laboratóriumban vagyok, egy furcsa anyaggal megtelített hengernek a közepén. Eredetileg egy katonai kísérlet vagyok, és fegyvernek akarnak felhasználni, mikor eljön az idő. Ezt úgyse hagytam volna. Vagyis inkább bele törődtem, hogy soha nem fogok kelleni. Ha minden igaz, már tizenhat éve nem kelletem. Akkor miért pont most kellenék? No de a legrosszabb a társaság. Sok tudós sznob. Sok önző dög. Kizárólag kettő emberkét nem érdekelt a hírnév és a hatalom. Phill-t a takarítót, és a nála sokkal okosabb és érdekesebb embert, Lionel Bell-t, aki egy friss tudós palánta volt. Hatalmas elme volt. Sajnálatos módon ő tudta a legkevesebbe. Nem is sejtette, hogy fegyver vagyok. Ő azt hitte, hogy egy betegség gyógymódját keresi. Ártatlan pára. De meg kellet tudni az igazat, hogy segíthessen társainak. Így egyszer félre hívták és elmondtak neki mindent. Gondolatai összekuszálódtak. Ő kétségbe esett. Legalábbis a gondolkodása alapján ezt vettem ki. Attól az órától kezdve a kiszabadításomon ötölt. Ugyan végezte munkáját is, hogy a látszat megmaradjon, de mind e mellet lepaktált Phillel, hogy segítsen neki. De sajnos még ketten is kevésnek bizonyultak, így bele se kezdtek a terv megvalósításának. Lionel rettenetesen el volt keseredve. Egy váratlan dolog történt Sajnos nem teljesen emlékszem mi is történ. Mint ha valami össze akarta nyomni a testemet.
A következő emlékem, pedig az, hogy a talpamnál üvegszilánkok hevertek, beborították az előttem elterülő kis területet. Szinte semmit sem láttam, ezért óvatosan lépkedtem, ám így sem úsztam meg néhány vágás nélkül. A hangzavar körülöttem, és a falon villódzó vörös fény sem segített, hogy kitisztuljon a látásom. Néhány ügyetlen lépéssel közeledtem valami szürke dolog felé, épp mielőtt elestem volna, belekapaszkodtam. Kitapogattam, valami asztalféleség lehetett. Egy kattanást hallottam, és valami olyasféle hangot, mint amikor fém betonnak csapódik. Azonnal megpördültem, és félretéve a hiányosságaim, felismertem az alakot, aki ott állt előttem.
Ugyanis egy tudós rontott be a szobába, ahol én voltam, és az ajtó csapódott a falnak, így már mindent értettem. Hirtelen megindult felém, és valamit lóbált a kezében.
-Nyugalom, menj vissza szépen, nem lesz semmi baj!- Mondta a férfi, és odalépett mellém, a keze megindult a vállam felé.
~Most lenyugszol, ez még egy elefántot is kiütne egy hétre~ gondolta a tudós. Azonnal félre ugrottam, és megmozdítottam a kezem. Valami hangosan durrant a jobbomon. Megint közelített a folt, és valami éles fájdalmat okozott a karomban, én, pedig ösztönösen a föld felé sújtottam. Az erőm határtalan lökete körülöttem mindent elpusztított, vagy a falnak vágott, így végezte a doktor is az egyik sarokban. Én kitéptem a karomból a tárgyat, és közel a szemem elé tartottam. Mintha tejüveg lett volna a szemem előtt, de azon túl is megláttam a fecskendőt, és hogy a tartalma még benne van. Felsóhajtottam, és megráztam a fejem, utána, pedig dörzsölni kezdtem a szemeim, közben a tű ott lebegett előttem. Felnéztem, még ugyan messzire nem láttam, de a rám támadó alak lábát megláttam. Ösztönösen mozdult ismét a kezem, és ezzel a nyugtatóval teli kis tárgy eltalálta, amire csak üvöltés volt a válasz, majd a zord némaság. Bár eme drámai csendet tönkretette a riasztó, de nem figyeltem oda, mert még élt az előttem fekvő férfi. Lihegve álltam meg és próbáltam az ajtó felé indulni, de közben meg kellett állnom, hogy tovább tisztítsam a szemem, közben újabb zajokat hallottam. Mire felnéztem, már ott állt két másik köpenyes, az egyik az előzőhöz hasonló injekciós tűt szorongatott a másiknál valamiféle fekete bot volt. Közeledtek felém, de nem hagyhattam, hogy elérjenek, megmozdultak a kezeim, és a tűt szorongató férfi hátra zuhant.
Óvatos akartam lenni, nem akartam, hogy miattam haljanak meg, de kész voltam ölni, hogy megvédjem magam. A bottal felém ütött a másik, én magam elé tartottam a kezeim, és az így keletkező falról lepattant a bot. Egy másodpercre, de láttam, hogy elektromos szikrákat vet, mikor találkozik a védőmezőmmel. Ekkor fogtam fel, hogy sokkoló pálcákkal is fel vannak szerelve az elfogásomra küldött emberek. A tűt szorongató felkelt, és felém indult, amivel párhuzamosan a másik férfi is megindult. Kinyújtottam a két kezem, és egy kisebb lökésre készültem. De meggondoltam magam. Megmozdult a bal kezem, és felrobbant az injekciós tű. A doki keze is megsérült, de nem foglalkoztam vele, felé intettem, mire elém száguldott. Elkaptam a torkát, és szorítani kezdtem, közben felém közeledett a másik.
Vér fröccsent szét, beterítve a falakat, a padlót, és engem. A doktor keze ott lebegett előttem, a másik férfi, pedig remegve hátrált. A kéz elindult, és a már rohanó férfi mellkasát átszúrta, aki szinte azonnal meghalt. Félrehajítottam a másik, már haldokló orvost. Mindenképp meghalt volna, de…
Kinyújtottam a kezem, a sokkoló botért, és mikor az a kezembe repült felé fordultam. A tenyeremről hírtelen egyenesen az ellenfelem koponyájába szállt az eszköz. A férfi még egy pillanatig élt, mikor is még megnyomtam a sokkoló gombját. Elfordultam tőle, és tovább lépdeltem.
Már nem számított semmi, csak mentem, ki akartam jutni. Hirtelen befordultam egy sarkon, egy férfi közelített, a kezében sokkolót tartott. Mikor pár lépésre ért, intettem egyet, mire a falnak vágódott. Lassan lehajoltam hozzá, közben elrúgtam a kis eszközt. Figyeltem a halovány kis életet, ami ott nyögött előttem. Ott akartam hagyni, nem akartam vele végezni, ám amikor elfordultam, és elindultam, elővett egy tűt, és felém rohant.
Nem fordultam oda, csak rá néztem, közben láttam, hogy a végtagjai leszakadnak, és a koponyája széthasad. Megrázkódtam, de nem állhattam meg, tovább kellett mennem. A testemet vér borította, az arcom felét is, és éreztem, ahogy lecsöppen a karomról az élet nedűje. Gyilkoltam, de rájöttem, hogy még nem jutottam ki, még lehet, hogy kell ölnöm, nem tévedtem…
Egy nagyobb terembe érve egyszerre öt különböző gondolatot éreztem meg a közelben. Körbetekintettem, és megláttam, hogy három biztonsági őr, sokkolókkal, és két doktor, akik elrejtőzve vártak rám. Vártam, hogy mit fognak lépni, és amint számítottam rá egyszerre két őr közelített felém, a harmadik a hátamba akart kerülni. Én egy láda irányába intettem, és magam felé húztam, az utolsó pillanatban vágódtam hasra, így a mögém került őr nekicsapódott a falnak, a láda ripityára tört. Túlélte, de nem mozdult meg, valószínű, hogy megsérült.
Sebesen megpördültem, hogy védekezhessek a még ott álló két őr ellen, egyszerre csaptak felém, én pedig, velük együtt mozdulva vágtam a földre. Előidéztem egy kisebb földrengést, ami után azonnal felugrottam, és a két földre került férfi felé fordultam. Az egyik fél térdre ált, és felém ütött, de a keze már nem ért el, távol, a falnak csapódva landolt, míg a férfi a csonkját nézte. Ekkor ért el a másik ütése, ami hála az erőmnek, és a józan eszemnek, nem okozott sérülést. Felé néztem, és messzire taszítottam. Hátra tekintettem egy csatornafedőre, ami elég ígéretesnek tűnt. Azonnal megindult az őr nyaka felé, melyet úgy metszett le, mintha sosem tartozott volna oda ahova. A csonkolt kezű őr hörögve, üvöltve támadt rám, de fegyvertelen lévén a puszta öklét használta. Sajnos abból is csak egy volt nála, de ez már nem az én gondom volt. A mellkasához tettem a kezem, és már vége is volt, egy jókora darab szakadt ki belőle. Már csak a két tudós maradt, akik ott ültek a ládáik mögött. Ökölbe szorítottam a kezeim, és a rejtekhelyek hangosan csattantak egymásnak előttem. Az egyikük azonnal megrohamozott, és felém döfött, de gyorsabb voltam, mire elért, csak fele volt régi önmagának, hisz a lábait elhagyta. Eközben, mögém lopózott a fehérköpenyes, meg sikerült szúrnia. Az anyagból viszont csak nagyon kevés jutott a vérembe, hisz a fecskendő felrobbant, ahogy a kedves doktor bácsi karja is. Mikor a földön volt egy kaszáló mozdulatot végeztem a homlokánál, mire a koponyájának teteje levált, és így ő örök álomba merült.
Kissé megütött a temérdek vér látványa, és a tudat, hogy miattam, van annyi vér mindenütt. Hogy, ezek az emberek hazamehettek volna a családjukhoz ma is, ha nem vagyok én, de tovább akartam menni, hisz még az út egy része előttem volt.
Gyorsítottam a lépteimen, és követtem az útjelző táblákat, míg el nem értem egy kisebb helyre. Ketten vetődtek felém azonnal, az egyik leterített, de a másik megúszta, hisz aki rám zuhant, már véresen felkoncolva esett oda, ahol én álltam. Egyenesen a szemembe nézett, az üres, halott szemeivel, én lelöktem magamról, és a másik őr felé fordultam, aki még a szobában volt. Lihegve állt előttem, egy sokkoló pisztolyt tartva, ám elsütni nem tudta.
Új adag vér fröccsent rám, és még egy test esett össze, amit az általam beomlasztott plafon roppantott szét. A tetőszerkezet többi részét tartottam, míg ki nem léptem a szobából, így az egész beomolhatott. Szerencsére úgy tervezték a helyet, hogy csak kisebb részenként tudjon összedőlni, itt például csak ez a szoba semmisült meg, a többinek nem esett baja.
Éreztem, hogy a kijárat felé közelítek, ki akartam jutni… Ám még egy arc… Még egy élet állt közém, és a kiút felé, amire már annyira vágytam.
Még volt türelmem, hisz ha eddig vártam, még várhatok egy kicsit…
A tudós remegve álldogált előttem, egy sokkoló pisztolyt fogva rám, de én meg se rezzentem. Tettem egy félköríves mozdulatot a levegőben, mire az akadályom bokájából vér fröccsent. Az Achilles inait vágtam el, mikor a földre esett, közelebb léptem hozzá.
-Fuss az életedért!- Súgtam neki, mire ő kúszni kezdett a legközelebbi kijárat felé. Már közeledett, amikor egy fémláda csapódott a fejének.
- Lassú!
Végül a még pihegő férfi fölé hajoltam, láttam, hogy a koponyája széttört. A nyaka irányába intettem, mire a torka felszakadt, és mint valami groteszk szökőkút vért kezdett lövellni a plafon felé. Én otthagytam őt, és tovább indultam a kijárat felé… Már csak egy egyenes folyosó választott el a kijárattól. Mikor közeledtem a labor hatalmas kijárata felé egy hang állított meg.
- Ne, állj!- és mikor megfordultam, és egy fiatal, fehér köpenyes alakot pillantottam meg.
- Kérlek, ne menj.- szolt ismét, majd elkezdett felém közeledni. Már kezemet emeltem, hogy véget vesse még egy támadónak, ám gondolatai egyáltalán nem voltak bántó szándékúak, ezért nem támadtam.
- Nem így képzeltem el a megszöktetésedet.- nézetkétségbe esetten.- N-nem így terveztem.- habogott tovább, de a mondataiból megismertem ki ez a személy. Nem más, mint Lionel Bell, aki meg akart szöktetni. Láttam szemében a félelmet.
- Lionel?- kérdeztem, kicsit barátságosabb hangon.
- Micsoda, tudod a nevemet?- lepődött meg.- Lenyűgöző, tényleg képes vagy mások gondolataiban olvasni. -folytatta. – Biztosan csak a védelmi mechanizmus lépett életbe, ezért ölted meg a tudósokat. De engem miért nem akarsz bántani?- tette fel kíváncsi kérdését. Én csak bámultam.
-Mert…meg akartál menteni.- hangzott kisvártatva a válasz.
~ Micsoda? Honnan tudja ezt? ~ olvastam a velem szemben álló férfiú gondolatát.
- Mostanáig nem tudtam megmozdulni, nem tudtam kinyitni a szemem, csak mások fejébe tudtam bele nézni.
Lionel elmesélte, hogy technikai probléma történt és elrendelték a CR-05-S alany azonnali áthelyezését. De valaki véletlenül rossz gombot nyomott meg és kiengedett. Habár az illető azt hitte, hogy csendben ki tud vinni, ám sajnos nem így történt. Így, hogy szinte megöltem mindenkit a laborban, meg lettem mosdatva, hogyne legyek csupa vér, és kaptam ruhát, nehogy fedetlenül lépjek ki a mínuszokba, hisz a bázis északon van. Nos tehát az említet történések után, végre a szabadság felé indultunk. Már a hatalmas kijárat előtt álltunk, mikor egy bántó gondolatot éreztem meg. De sajnos nem tudtam elég gyorsan reagálni és már csak egy iszonyat hangos csattanást hallottam. Meg fordultam és Lionel testét láttam, ami éppen összeesik. Végtelen haragra gerjedtem. Megpillantottam azt a személyt aki, ezt tette. Egy biztonsági őr volt, és egy pisztolyt fogott a kezébe. Megpecsételte a sorsát. Először jobb kezemet szorítottam ökölbe, és a kezében lévő lőfegyver a darabjaira esett szét. Szörnyű haragra gyúltam, és felé fordultam. Elindultam felé, közben egy kézmozdulattal kifeszítettem a jobb kezét és a jobb lábát, a másikkal, a bal oldalával műveltem ugyanezt. Közel értem hozzá, és a szemébe néztem. Megláttam a rettegést, és a félelmet, ami belőle sugárzott.
-Mi az? Miért nem mosolyogsz?- kérdeztem, és az arca felé intettem. Azonnal széthasadt a hús, egészen a füléig ért a vágás. Megismételtem a másik oldalon is.- Így ni, mosolyogj! Ó, micsoda koszos körmök!
Mire végeztem a mondattal, lerepedt egy körme. S, lassan egyenként mind a tízet letéptem. A gurgulázó üvöltése lágy dallam volt a füleimnek. Újra felnéztem az arcára, és elmosolyodtam.
-Ne hunyd le a szemeid! Nézd, csak amit tettél!- Szóltam, és még egy mozdulattal letéptem a szemhéjait. Azonnal vér ömlött onnan is, de nem foglalkoztam vele, hisz a vinnyogása megzavart.
-Halj meg!- Szóltam nyugodtan, de legbelül tombolva. Elfordultam, és magam felé rántottam a kezem, ami azt eredményezte, hogy az alak bőre leszakadt. Végig, az egész testéről lenyúztam a bőrt, ám még pár pillanatig élt, amíg a szemei fel nem robbantak…
Tombolásomnak Lionel haldoklása vetett véget. Vissza sittem hozzá.
-Lionel? Jól vagy?- kérdeztem sietve és furcsa módon aggódva, hisz akkor még soha nem aggódtam senkiért. Látni lehetett rajta, bármit teszek meg fog halni. Minden egyes levegővételért küzdött.
-Ne beszélj, csak gondolj!
~Kérlek, nézz bele az emlékeimbe, nézz meg az egész életemet. Elvileg képes vagy rá, csak koncentrálj erősebbe a gondolataimra.~ és úgy tettem, ahogy mondta. Pár másodperc leforgása alatt átéltem Lionel egész eddigi életét. Mindent, szültésétől, egészen idáig, a haláláig. Hisz mind ketten tudtuk, hogy ezek az utolsó percei. De utasítássom ellenére Lionel beszélni kezdett.
-K-kérlek…Legyen a vezetékneved Cross…mert ha leírod a CR-05-S-t, ez jönne ki. És válasz majd egy keresztnevet is, és…él- Lionel nem tudta befejezni mondatát, de értettem mit szeretett volna mondani. Társam tiszteletére, az ő nevére esett a választásom. Így a nevem Lionel Cross lett.

Találkozás a Mesterrel.

Nos ez volt életem történetének egyik fele. A másik felét is elmesélném, ha nem untatlak titeket. Mert igazából ez változtatta meg leginkább az életem.
Már a második napja, hogy kiszabadultam a laborból, fáradt és éhes voltam. Szerencsémre nemrég találtam egy kisseb forrás és ott pótolt vízszükségletemet. Sajnos éhségemet nem tudta csillapítani. A hangokból ítélve közel jártam egy városhoz. Egyszerre voltam boldog és szomorú. Igaz nem messze van tőlem egy város, de nekem se életcélom, se igazi rendes életem nincs. Mondjuk a táj igazán gyönyörű volt. A hó födte dombok és fák, és a szinte öröké valóságig tartó fehérség, csak nem lett volna olyan hideg. Már igazán közel jártam a közeli településhez, csak egy kisseb lejtő választott el. Hirtelen egy ismerős hangot hallok. A hang után azonnal belém nyílalt a fádalom. Valaki rám lőtt, de csak a vállamat találta el. A baj az volt, hogy nem hallottam semmilyen gondolatot. Hirtelen, mint ha erőmtől megfosztottak, semmit sem tudtam meg mozgatni a képességemmel. Nem volt időm gondolkodni ezen. Azonnal rohanni kezdtem a domb túloldalára. Nagy sietésemben elvesztettem egyensúlyomat és a hideg hóba estem, arccal. Esés közben hallottam még egy lövés, de fájdalmat már nem éreztem. Feltételezésem szerint elhibázta a lövést, hisz nem számított arra, hogy elbotlok. Nem teketóriáztam sokat. Azonnal két lábra álltam és tovább indultam. Felértem a dombra, ám nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Nem a városvolt a kiemelkedés mögött, hanem egy hatalmas erdő. Eluralkodott rajtam a pánik. De nem volt mit tenni mind erőmből futni kezdtem, egyenesen az erdő felé. Csak futott, rohantam, ahogy a lábaim bírták. Nagyjából tíz perc, menekülés után, lepihentem egy hatalmas kő mögé. A vállam rettenetesen fájt, ez érthető hisz ott talált el engem. A golyót nem tudtam kiszedni. Nagyon vérzett, pillanatra, arra gondoltam, hogy itt az életem vége. Ugyan az lesz a sorsom, mint a tudósoknak a laborban. És egyszerre csak egy furcsa hangot hallottam meg, ami a kő másik oldaláról hallatszott.
- CR-05-S, nem tudsz tovább menekülni. Itt a vége.- és egy eléggé furcsa katonai ruhába öltözött arcát maszkkal takaró egyén jött elő és fegyverét rám tartotta. Hátán ott látszott egy mesterlövészpuska, és oldalán három hosszabb kés tokja fityegett.
-Mit akarsz tőlem?- tettem föl az ijedten kérdést.
-Ez nem nyílván való? Megölni téged!- kiáltott, és mikor meghúzta volna a ravaszt, valami hirtelen szó szerint kirepítette a kezéből a fegyvert. És a másodperc tört része alatt egy újabb alak jelent meg, de a vadászom mögött, megfogta a fejét, és egy hangos roppanás kíséretével eltörte a nyakát. Üldözöm azonnal összeesett, amint az ismeretlen férfi elengedte a fejét. Én még jobban kétségbe estem, és azonnal menekülni kezdtem. Hátra hagyva a furcsa ruházatú egyént, futni kezdtem. Sajnos sokkal gyorsabb volt és egyszerre csak megfogta a karom, majd felemelte a fölről, és így szólt.
-Hé, mond meg mivolt ez! Nem akarom, hogy úgy végezd, mint ő!
-Ne ölj meg!- kiáltottam fel és elkezdetem ficánkolni, hogy eltereljem a figyelmét, amíg a hátába kap egy jókora mennyiségű havat. Szinte meg se érezte a 100kg havat, amit a hátába küldtem.
-Nem öllek meg, csak kezdj már beszélni! Gyerünk, mi volt ez, mit keresel itt? Elviszlek egy közeli városba, ha beszélsz! De ha egy ártatlant öltem meg.- válaszolt és ismét megrázott. Nem tudtam miért, de megnyugodtam. Lehet, hogy a furcsa haja és hideg tekintete nyugtatott meg de egyáltalán nem bántott. Mélyen vetem egy levegőt, és mindent elmondtam az idegennek, még a laborról is beszámoltam neki. Ha elhiszi el hisz, ha nem, akkor meg őrültnek néz.
-Hm, értem, hát akkor nincs más hátra!- mondta ijesztően, és felkapott a vállamra.- Beviszlek a városba, van ott néhány meleg ruha, meg étel, ott lakhatsz néhány napig, amíg itt vadászok. Utána, pedig eldöntjük a sorsod!-
Ahogy mondta el vitt a szállásra, adott ruhát, és ételt, majd ellátta sebemet.
-Miért segítesz?- teszem fel a kérdést.
-Miért? Rühellem, ha ártatlanoknak bajuk esik! És a másik, néha magányos vagyok...-motyogta, majd megállt.- De a nőstényeket szeretem csak nincs beszélgetőtársam.-
~Ha Melegnek néz, megölöm...
-Egyáltalán nem vagy meleg, és hogy vagy ilyen gyors, és miért beszélsz úgy, mint valami hős?- tettem fel sorba a rengeteg kérdést.
-Ja, vérfarkas vagyok!- vetette oda fél várról.- Amúgy meg háromezer éves, és... Nos azt hiszem rád, férne egy edzés! Mit szólnál, ha tanítanálak?
Ledöbbentem. Lionel emlékeimbe, vagyis az emlékeimben van szó vérfarkasokról, meg vámpírokról, de kizárt hogy élnek. Elmosolyodtam.
- Hmm…vérfarkasok nem léteznek.- mondtam halkan. Ő elmosolyodott, és ledobta a kabátját, a testét mindenhol sebek fedték. Majd szemét lehunyta és elkezdett átalakulni, de a folyamat megállt és visszaformálódott emberré.
-Amúgy ott egy kés szúrj le vele, ha tudsz... Vaskés semmire sem jó ellenem!- én el kezdtem hátrálni egyenesen a falig. Majd a kezemmel legyintettem és a vas kés egyenes oda szállt, ahova én kaptam a golyót.
A kés magatehetetlenül pattan le róla, majd megszólal
- Mondtam, csak az ezüst tud megsebezni, illetve a fajtársaim karma és a tűz...-
-De…Hogyan?- csodálkoztam – Várj, azt ajánlódtad fel, hogy tanítanál, de mégis mire gondoltál?
-Életben maradást! Mert, ha valaki meglátja, mit tudsz, sokan akarnak majd megszerezni maguknak. És persze nem kis emberek! Fajtám béliek, vagy rosszabbak! Ezért megtanítalak az én munkámra, a vadászatra!
-Miért bízzak benned?- majd a kérdést követően összefontam a kezem.
-Kiben bízhatsz? Nem kértem ilyet! Még fiatal vagy, nem értesz sokat!- mondta, és visszavette a kabátját.- Viszont, ha itt hagylak, elkallódsz... Ha viszont megerősödsz, oda mész, ahova kedved tartja! Igazából nem érdekel a sorsod... Csak segíteni akartam, de ha nem kérsz belőle!- megvonta a vállát és felsóhajtott.
-Csak szállás és étel, amit adni tudok, meg persze tudás!
~Ha nem fogadj el az ajánlatom, akkor lehet, hogy démonok kezébe kerül, ami az egész világnak rossz lenne...
-Legyen.- egyeztem bele.
Miután elfogattam az ajánlatát, az illető a mesteremé vált, nem is szólítottam másképp. Kiderült hogy, nagyon jó a ritmus érzékem és ezért megtanított dobolni, és a bandájának a dobosává váltam. A kapcsolatunk majdnem olyan lett, mint apa és fia kapcsolata. Igaz rengeteget hajt engem, de ez mindegy.
Ez volt az én életem. Remélem tetszett, és köszönöm, hogy végig hallgattátok.

Jellem: Alapjában egy kedves, jó szívű ember. De eléggé nehezen nyílik meg másoknak. Sokat szokott olvasni, és gyakran játszik logikai játékokkal hogy eddze elméjét. Mesterével nagyon szemtelen, de tiszteli, csak soha nem mutatja ezt ki.

Külső: Hosszú, szőke, fonott hajat visel. Ami passzol az arany sárga szemeihez. Mivel, szeret varrni, ezért mindi az egyedi gönceiben járkál. Ami nem áll másból, mint egy vörös térdig érő kabátból, ami alatt a fegyvereit rejti, egy fekete galléros ingből, egy fekete nadrágból és egypár fehér bőrkesztyűből.

Felszerelés:

2 db Smith & Wesson Model 629 sok vas és ezüst töltény

Ezüst kard

Vas kard

Egyéb

Lionel képes mások gondolatában olvasni. Ezen kívül, 200 kg-ig bármit el tud mozdítani az elméjével. Minél nehezebb a tárgy annál lassabban fog mozogni. Ezen felül ez a képessége jól megdolgoztatja Lionel agyát ezért, gyorsan elfárad használta közben.

Tárgy: Re: Lionel Cross Szomb. Aug. 07, 2010 8:39 am

Üdvözletem!
Azért vagyok itt, hogy leellenőrizzem az előtörénetedet Wink

Tessék:

Ha jól tudom az oldalnak, van egy előtörténet sablonja. Ha megnéztél volna pár előtörit talán, rájöttél volna, hogy a tiéddel valami nem stimmel.
Van az előtörténetedben pár elírás például egyből az elején ^^
A szabályzatban benne van, hogy lehetőleg élő, emberi személy legyen az avatarod. Neked, ha jól látom a Full Metal Alchemistből Edward az avatarod. Kérlek, olvasd át még párszor a szabályzatot és az előtörténetet.

Ja igen és az ítéletem: elutasítom Ha kijavítottad a hibáidat szólj valamelyik staffnnak és ismét elbírálásra kerül a sor Wink

Üdv,
Aaron Silverstone, Adminisztrátor

Tárgy: Re: Lionel Cross Vas. Aug. 08, 2010 6:16 pm

Na, üdv ismét kedves Lionel Wink

Mivel szóltál, hogy kész vannak, a javítások újra itt vagyok, hogy elbíráljam az előtörténeted.
Tessék:
○Az avatarodat kérlek, cseréld le élő személyre. (szabályzatban benne van Wink

)

Ezen kívül nem találtam benne hibát ezért efogadom! Üdvözöllek a játékban, kérlek, készítsd el az adatlapod és karakterlapod, valamint jelentkezz az Összesítés topikban, hogy megkezdhesd a játékot.
Üdv,
Aaron Silverstone, Adminisztrátor

» Lionel Cross