Amythiel Jade Smith

~általános

név: Amythiel Jade Smith
becenév: halálmadár
nem: nő
kaszt: boszorkány
kor: 21
születési dátum: 1989. november 30.
születési hely: Belfast, Észak-Írország
származás: francia anya, ír apa, anyai nagyanyja révén roma vér is csörgedezik ereiben
foglalkozás: nincs állandó foglalkozása

~ előtörténet:

... csend és hó és halál. Minden, amit az a november végi este magával hozott. Apám mesélte el halála előtt, hogyan jöttem a világra, nyolc hónappal és pár nappal fogantatásom után, házasságuk nyolcadik évében, több mint hét évvel nővérem, Ariadne születése után. Már beszélni is alig tudott az a drága jó ember, akinek hálával tartozom, hogy felnevelt, és mellettem volt, egészen 13 éves koromig- de még beszélt, még hörgött, nyögött, a gégerák kínozta, de azért beszélni próbált, átadni valami fájdalmasat, ami ő maga megpróbált a múltba temetni és meg nem történtté tenni az életében. Anyám jó ember volt, örökké kedves, mosolygós, segítőkész, törékeny kis barna asszony, aki felnevelt már félig egy lányt, amikor váratlanul teherbe esett. Nem lehet több gyereke, hangoztatták az orvosok, mert belehalna, lévén, hogy előző szülésnél is voltak már gondok. Ennek ellenére mosolyogva vállalta azt, hogy ha kell az élete árán is kihord, világra hoz, lesz, ami lesz. Hónapokkal később is mosolyogva tett vett, derekát támasztva, pocakját fogva, szótlanul tűrve mindent, aztán azon a végzetes novemberi napon minden előjel és jajszó nélkül összeesett az udvaron, mert Belfast külvárosában kertes házunk volt. Apám ügyvédként éppen dolgozott, de a nagyi igazi mindenhez értő cigányasszony, nem ijedt meg, csak mondta nővéremnek, hogy hozzon forró vizet meg fehér törölközőt, mindjárt testvére lesz. Becipelte anyámat a nappaliig, aztán megszülettem én. Akkor még élt, még ordított a fájdalomtól, és még rám pillantott, aztán lehunyta a szemét, és soha többé nem nyitotta ki. Állítólag meg se mukkantam, azt hitték nem élek, mert nem sírtam fel. Apám amikor hazaért, kiborult. Örülni se tudott akkor nekem, csak nézett, és talán szíve legmélyén átkozni szeretett volna, amiért anyám halálát okoztam akaratlanul és tudatlanul is. Nővérem átkozott is, éveken át gyűlölt, amiért szerinte elvettem tőle anyánkat, pedig nekem csak az az egyetlen pillantás jutott, amikor rám nézett, ha egyáltalán történt ilyen, és nem csak megszépítették a szavak és az évek az egészet. Nem számít, anyátlanul nőttem fel a házban, nagyanyám és húgom neveltek, öltöztettek, tanítottak beszélni, enni, inni, járni, ülni, szobatisztaságra és játékra... mindent tőlük lestem el, tanultam meg, apám meg ott volt, néha megfogott, ha estem volna, vagy felemelt, ha estem, és egyszer-kétszer rám mosolygott, de a nővérem meg ezt sose tette. Meg se kereszteltek, nagyanyámtól kaptam nevet, Jade... mert ugyanolyan zöld a szemem, mint a jade kő. Az Amythielt anyám akarta adni, mert az olyan angyali és gyermeki, és örökké tiszta és ártatlan maradjak általa, de azt hiszem a Jade volt az, ami engem determinált, nem véletlen kaptam a cigányasszonytól. Tudta ő, mi lakik bennem, és mi fog még előtörni. Jósolt is néha, de tudtam én, hogy boszorkány. Senki se hitte, de én éreztem. Mindig volt valami titokzatos, valami ijesztő, határtalanul félelmetes körülötte, a szobájában meg még inkább. Nem tudtam megmagyarázni, csak megéreztem valamit abból, amit aztán később nekem adott. Ariadne mindig is olvasni szeretett, bújni a könyveket, hamar elment tanulni, és aztán hallottam, hogy eljutott Cambridgbe is, jogra. Apánk nyomdokaiba lép. Apám sokáig dolgozott értünk, húzta tovább az igát, mert tudom, ha mi ne lettünk volna, megölte volna magát. Így is a depresszióval küszködött, hiába, hogy titkolni próbálta, látszott rajta. Aztán, amikor tizenhárom éves lettem, autóbalesetben meghalt. Esett az eső, gyorsan ment, és a vizes úton nem tudta bevenni a kanyart, megcsúszott az autó nekiszaladt az út menti kerítésnek és árokba zuhant. Nem tudom ebbe halt bele, vagy abba, hogy kigyulladt az autó, és bent égett. Könnyezni se tudtam, pedig iszonyatosan fájt, amikor megtudtam. Emlékszem, csak álltam némán az ajtóban, piros rövidnadrágban és egy lila blúzban, két fele font hajjal, és nagy szemekkel bámultam a tisztre, aki nagyanyámmal beszélgetett. Halkan mondta csak, de én meghallottam, nyeltem egyet, megszorítottam a vékony falú üvegpoharat poharat, ami félig telve vízzel a kezemben volt, hogy eltört, és álltam ott, kezemben a pohár maradványaival, oda se nézve, pedig éreztem, hogy valami meleg folyik végig a kezemen és a vízzel együtt a küszöbre csepeg. "Úristen...", még ma is hallom nagyanyám magas, visító hangját, és látom a rendőr elkerekedő szemeit, amikor rám néztek, majd a vértől és víztől nedves küszöbre. Hogy mi volt tovább, nem emlékszem, csak arra, hogy utána napokig járt hozzám az orvos, és újrakötözte a kezem, meg mindig megnézte, nehogy szilánk maradjon benne. Begyógyult, de a heg még megvan. Azután valahogy lassabban telt az idő, iskola volt, és nagyanyám délután. Meg persze a néhány jövőmenő alak, akiket bevitt a szobájába, ahová engem sose engedett be. Egyszer belopóztam, mert éreztem, hogy valami hív. Talán lehettem már vagy tizenöt. Vásárolni ment, és engem otthon hagyott. Egy tűvel, meg egy hajcsattal kinyitottam a zárat, aztán kitárult az ajtó, és ott volt a kis szoba, tele szőttesekkel, köpenyekkel, jósgömbbel és kártyával, meg volt ott egy fura asztal is, kis kerek, rajta egy abécét ábrázoló táblával. Leültem mellé, és behunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, majd amikor kinyitottam, mozogni kezdett a mutató a táblán. Valami szó jött ki, de megijedtem tőle, és kimenekültem volna a szobából, ha nem nagyanyámba ütközöm. Akkor kezdett el tanítani, és én tanultam is mohón, meg akartam érteni, mi az a tábla, miért mozdult meg nekem. Azt mondta, fogékony vagyok a természetfelettire, jó boszorkány lesz belőlem. Csak úgy szívtam magamba a tudást, és tanultam mindent, amit tanított, aztán amikor tizennyolc lettem, közölte, hogy kész vagyok. Nem értettem még, mire, de megmutatta, találkozhattam a szellemekkel, akikkel beszélgetett. Beszélhettem apával és anyával is, aztán egy év nem telt bele, már magam tudtam hívni őket, magam beszéltem velük. Abban az évben nagyi egyszerűen eltűnt. Egy nap elköszönt, csókot nyomott a homlokomra, és elment, sétálni, legalább is azt mondta, aztán nem jött haza többé. A kristálygömbje is eltűnt, azt hiszem magával vitte, de volt helyette az ágyamon egy szürke gömb. Kaptam sajátot. Ariadne-nak írtam egy levelet, aztán összepakoltam, a hátizsákomba rakva a szükséges dolgokat kiléptem az ajtón, és a ház kulcsát is letettem. Nem nézve hátra útnak indultam, most már a boszorkányságomat gyakorolva, gyalog, stoppolva, mikor, hogyan, és sodródtam, sodródok.

~ jellem:

Jade kissé vad személyiség, akit nem érdekel mások véleménye, és ha kell keményen, fájón odamond az embernek. Mindig mindent úgy tesz, ahogy neki jól esik. A fájdalmat mindig szótlanul tűri, nehezen mutat ki érzelmeket, bár vannak neki valahol nagyon mélyen. Alapjában véve azért csendes, nem sokat beszél, lakónikus alkat, csak néha válik agresszívvá, ha nagyon felhúzzák. Egyébként meg ellenszolgáltatások ellenében szívesen segít bárkinek, ha fekete mágiáról legyen szó, vagy ritkán akár gyógyít is. Nem egy ragaszkodó típus, inkább sodródik az eseményekkel, és a pillanatnak él.


~kinézet:

180 centi magas, vékony lány, derékig érő egyenes fekete hajjal, és zöld szemekkel megáldva. Sápadt bőre van, szinte fehér, hosszú vékony ujjai, és általában fekete körmei. Szinte mindig fekete ruhában van, nagy ritkán zöldben, és gyakorta eléggé kihívó az öltözéke. Van egy hátizsákja, amiben a szükséges dolgait cipeli magával, illetve a vállán telepszik a hollója, ami valahol útközben társult hozzá, miután meggyógyította. Bal vállán van egy szív alakú tetoválás, tenyerén pedig a már említett heg.

~felszerelés:

- egy fekete hátizsák, amiben a dolgait hordozza
- egy fekete Suzuki motor, amivel közlekedik lassan egy éve, Ariadné-től kapta, amikor lemondott a jogairól a házzal kapcsolatban
- egy ezüstből készült kelta kereszt alakú medál, ami az anyjáé volt, és most a nyakában hordja
- egy szürke kristálygömb és néhány növényes zacskó, meg egy quija tábla
- egy ezüst kétélű tőr, hullámos pengével

~egyéb:

- van egy hollója, amely Ereskigal névre hallgat a mezopotámiai alvilág úrnője után
- ha kimerül, időnként elborul az agya, és összevissza beszél (enyhe epilepsziás roham, de ijesztően hathat, ha valaki nem tudja ezt)