Ashmore Serael

~ általános

jelszó: Nos, ilyennel még nem találkoztam.
név: Ashmore Serael
becenév: A Legenda
kor: 1000 ( Látszólag a húszas éveimben járok, vérfarkassá válásom pontos időpontját én magam sem tudom a középkori körülmények miatt.)
nem: férfi
születési idő, hely: 1010, Anglia
kaszt: vérfarkas
foglalkozás: A nappali élet zajlása alatt alkalmi munkából élek meg, de titokban természetfeletti lények, események után kutatok. Úgy is mondhatnám, néha vadászok rájuk, viszont ezt csakis az emberek segítése érdekében teszem.

~ előtörténet

A születés, és a vérfarkassá válás előtti évek:
Életem egy téli éjszakán vette kezdetét, Angliában, egy kis farmon. A zsúfolt faházban három asszony helyezkedett el, ebből egy az anyám, a másik a valamikori nővérem, harmadik pedig a nagyanyám volt. Amikor először felsírtam, apám izgatottan rontott be az ajtón, nem sokkal később pedig követte őt a bátyám is, ki a családban a másodszülött pozícióját töltötte be.
- Minden rendben van?- kérdezte, mialatt odarohant feleségéhez, majd megszorította annak a kezét. Nagyanyám egy pólyába tekerve nyújtotta át törékeny testemet édesanyámnak.
- Semmi gond. Olyan egészséges, mint a makk!- közölte jó kedélyűen az öreg hölgy. Azt mondták, ahogy megpillantottam a szüleimet, máris vigyorogni kezdtem. Természetesen én magam erre már nem emlékszem. Mellesleg a apámat John Seralenek hívták, egyszerű mezőgazdász ember volt, aki már annak is örült, ha enni adni tudott a családjának. Lassan én is cseperedni kezdtem, majd amikor már járni tudtam, gyakran meghallgattam a történeteket, amiket esténként a famíliám mesélt a tűz körül. Sokszor volt szó régi mondákról, letűnt korokról, olyan lényekről, melyek az embereknél hatalmasabbak és felsőbbrendűek. Gyermeki fejjel mindig kíváncsian figyeltem a nővérem ölében a regéléseket. Őt Liliannak hívták, idősebb fiútestvéremet pedig Gregorynak. Anyám neve Edith volt. Amikor elértem a serdülőkort, már apámnak segítettem művelni a földet. Idő közben megtanított a vadászat mesterségére is, ezért amikor alkalom adódott, én kerestem meg a vacsorának valót az erdőben. Viszonylag jól bántam az íjjal, de nálam még mindig tehetségesebb volt a nővérem, ráadásul még a bátyám is. Szabadidőnkben az apánk által barkácsolt céltáblába való lövést gyakoroltuk. Én nem voltam olyan ember, aki nem tudott veszíteni, Gregoryra annál inkább illett eme tulajdonság. Egyik nap, mikor szintén ezt a szórakozásunkat űztük, nagyobb fivérem már nem tudta megállni szó nélkül Lilian vezetését.
- Ilyen nem létezik! Hogy a fenébe tudsz ennyire jól célozni?!- morogott, miközben a földhöz vágta az íjat, s duzzogva elindult a házunk felé. Nővérem csak kinevette Gregoryt, azután felvette az íjat, majd újból belelőtt a tábla közepébe.
- Most mégis hová mész Greg?- kérdeztem, de ő hátra sem nézett, csak csapott egyet bal kezével a levegőbe.
- Megyek, vágok fát estére…- jelentette ki, ezt követően elhúzta a csíkot.
- Nem tudom miért viselkedik így.- mondtam, miközben megráztam a fejemet.
- Csak irigykedik. Nem tudja elviselni, hogy egy nő jobb nála valamiben.- mosolyodott el Lilian, mire furcsa fejet vágtam.
- De hát nálam is jobb vagy, mégsem csinálok belőle ügyet.- vontam meg a vállamat.
- Te nem olyan vagy, mint ő. Ég és föld vagytok. Hidd el nekem!
- Ha te mondod…
Valóban igaz lehetett, a tény, melyet akkor közölt velem a nővérem. Senki nem ugyanolyan, ám Gregory tényleg rengeteg mindenben különbözött tőlem. Valami okból kifolyólag, mégis neki volt nagyobb hírneve a családban. Én olyan ember voltam, aki nem zaklatta fel magát apró, néha már jelentéktelen dolgokon. Szerettem a nyugalmat, a kikapcsolódást, egyedül is el tudtam lenni. Emlékszem arra a holdfényes éjszakára, amikor éppen a csillagokat figyeltem. Viszonylag kevés alkalommal láthattam ezt, ugyanis felénk gyakori volt esténként a köd, rengetegszer esett az eső, vagy volt csak szimplán borús az idő. Testvérem leült mellém egy sziklára, ezután ő is figyelni kezdte az eget.
- Nem értem, hogyan tudsz csak itt ülni, s bámulni a semmibe.- szólalt végül meg, mire én szemeim sarkából rápillantottam.
- Tévedsz. Én nem a semmit bámulom, hanem gyönyörködök az éjjelben. Csábító és csodálatos, ám egyben félelmetes, veszélyes is.- közöltem megfigyelésemet vele.
- Heh! Ki gondolta volna, miszerint neked efféle gondolatok cikáznak a fejedben?- érdeklődött testvérem kissé gúnyos hangon.
- Valószínűleg senki.- válaszoltam egy halvány vigyorral az arcomon.
- Alig várom már, hogy elég idős legyek, utána beállok katonának. Te meg maradhatsz itt földet művelni az öregékkel! Nekem már elegem van belőle.- próbált újra elég bunkó módon megnyilvánulni Greg.
- Szerinted annyira jó a seregben szolgálni?- kérdeztem meg tőle.
- Most viccelsz? Már hogyne lenne jó. Azt csinálok, amit akarok, plusz még jó fizetséget is kapok szolgálataimért cserébe. Az életem tele lesz izgalmakkal. Talán még lovaggá is ütnek a hőstetteim miatt.- ábrándozott Gregory.
- A gyilkolást és esztelen fosztogatást nem nevezném hősiesnek.- vágtam rá testvérem mondatára a saját véleményemet.
- Mégis mit tudhatsz te?! Ostoba kölyök!- mordult rám a bátyám, eztán bement a házba. Nem mondtam semmit, csak tovább figyeltem a csillagokat. Mikorra már elértem a felnőtt kort, Gregory elment a katonaságba, ahogyan megígérte, a nővérem férjhez ment egy másik férfihez, apám és anyám pedig meghaltak. Abban az időben az emberek nem voltak hosszú életűek. Egyedül maradtam a kis faházzal, amiben születésem óta éltem. Egy Teliholdas éjszakán éppen hazafelé tartottam, hátamon egy őzzel, valamint az íjammal.
- Hát, legalább ma sem maradok éhen.- suttogtam, majd zajt hallottam az egyik bokorból.
- K-ki van ott?- kérdeztem, s rögtön felajzottam a fegyveremet. Aztán egy fülsüketítő vonyításra lettem figyelmes. Kifújtam magamat, ezt követően tovább indultam. Sima farkasok nem támadtak még meg embert, ezért kissé sikerült lenyugodnom. Ám ekkor azt vettem észre, hogy velem törtet felém a sötétből, majd amikor oldalra néztem, egy robosztus alakot láttam felém csörtetni. Ijedtemben azonnal a földre vetődtem, a lény pedig elszáguldott fölöttem. Rohanni kezdtem, és pillanatokon belül egy tisztásra értem. Hátra sem mertem nézni, de tudtam, a követőm még nem adta fel az üldözést. Fogalmam sem volt róla, hogy mivel álltam szemben, viszont hallottam a fújtatását a fülemben. Amikor a füves terület véget ért, egy sziklaszirten találtam magamat, ami alatt egy folyam folyt.
- Nem, nem, nem!!! Ez nem lehet igaz!- kiáltottam, utána kétségbeesetten néztem magam mögé. A bestia hátsó lábaira emelkedett, s egyenesen a szemembe nézett. Első ránézésre farkas és ember keverékének tűnt. Remegni kezdtem, meg sem tudtam mozdulni, csupán álltam értetlenül. Mikor az adrenalin jobban felpörgött bennem, elő szerettem volna venni az íjamat, csakhogy a támadóm reflexei gyorsabbak voltak. Fogait a vállamba mélyesztette, eztán rázni kezdett a levegőben, mint egy rongybabát. Torkom szakadtából üvöltöttem, ám semmit nem tudtam tenni a rémes fizikai erő ellen. Nem sokkal később a lény a talajhoz vágott, ahol egy hatalmasat nyekkentem, viszont még volt bennem élet. Elmásztam a szirt végéig, majd nagyobb követ vettem magamhoz. Amikor a szörny újra belém akart harapni fejbe vágtam a szilárd tárggyal. Fájdalmasan felkiáltott, eztán a szikla letört alattam, s a vízbe zuhantam. Utolsó emlékem az volt, amint a hideg folyó mélye felé merülök, a víztükrön pedig csak a Hold fénye szűrődött át.
Amikor észhez tértem, a partra sodródva találtam magamat. Azonnal a sebem után nyúltam, de annak hűlt helye volt.
- Mi a…?- kérdeztem, hiszem semmit nem értettem az egészből. Először arra gondoltam csak álmodtam az egészet, viszont a megtépázott ruha, valamint a helyszín ahol felriadtam, nem ezt támasztották alá. Felálltam, és elindultam hazafelé. Másnap visszamentem a helyre, ahol az esemény kezdetét vettem, s megtaláltam az őz széttépett tetemét, a sziklaszirt előtti réten meg vérnyomokra lettem figyelmes. Mégis mi történhetett? Éreztem, valami nem volt rendben, de egy időre életem visszatért a rendes kerékvágásba. Azt viszont nagyon furcsálltam, hogy az érzékszerveim jobban kifinomultak, mint azelőtt. Elkezdtem merengeni azon, hogy vajon az azon éjjelen történt dologgal összefüggésben vannak-e ezek a tények? Azután eljött az az este… Amint a Nap lement, s az égen megjelent a Telihold, hatalmas fájdalmak lettek úrrá rajtam. Ordítani kezdtem, miközben éreztem, ahogyan a csontvázam felépítése megváltozik. Átváltozásom utána egészen egy faluig mentem, ahol megöltem két embert. Másnap meztelenül ébredtem fel az erdőben, véresen. Amikor rájöttem mit tettem, majdnem megőrültem a tudattól.

Bolyongás és a III. keresztes hadjárat:
Ami történt, az megtörtént, nem lehetett változtatni rajta. Tudtam, meg kell tanulnom együtt élni ezzel az átokkal, mert a másik megoldás csakis a halál lehetett. De én élni akartam, úgy éreztem vannak még céljaim ezen a világon. Istenhez fordultam bánatomban, az erdőben húztam meg magamat, és minden Teliholdkor áldozatokat szedtem, azután naphosszat imádkoztam. Úgy vélem nem hazudok, ha kijelentem, életem legnehezebb időszakain mentem akkor keresztül. Lassan már híre ment a falvakban a létezésemnek, néha vadászatokat szerveztek ellenem, ám soha nem tudtak elkapni. Így ment ez nagyon hosszú évekig, de történt valami, ami nagyvonalakban megváltoztatta az életemet. Amikor az erdei út mentén ballagtam, egy felfegyverzett lovagra találtam, ki egy fatönkön ülve sírt. Távolabbról megnéztem, majd miután nem találtam veszélyesnek, közelebb léptem hozzá.
- Miért hullatod könnyeidet… Uram?- kérdeztem meg tőle, mialatt rezzenéstelen arccal figyeltem. A fickó erőt vett magán utána felállt parancsoló tekintettel nézett szemeimbe, ezt követően suhintott egyet kezével.
- Menj innen paraszt! Semmi közöd egy nemes ügyeihez!- kiáltotta. Nyugodt maradtam, s ismét megszólaltam:
- Kérlek, mondd el!
- Hát rendben… Richárd király hadba hívja seregeit, hogy elmenjenek a Szentföldre. Vissza kell foglalni Urunk dicső helyét! Én jó keresztény vagyok és hívő, de nem a harcra teremtettek. Ha elmennék oda, biztosan megölnének, viszont még élni akarok!- mondta, azután újra eltört nála a mécses, majd visszaült tönkre.
- Szánalmas vagyok! A Pokol tüzében fog égni a lelkem!- kiáltotta.
- Mi a neved?- érdeklődtem tőle, mire a Sir Thomas Godholdat kaptam válaszul. Tudtam, imáim nem voltak hiába valóak, nekem is el kell mennem a keresztesekkel az Úr nevében. Talán majd békére lel lelkem azon a helyen. Egy égi jelet kaptam, eme lehetőséget pedig semmiképpen nem szalaszthattam el.
- Amennyiben elmondasz magadról mindent, valamint a többi fontos információt, páncélzatodat, s fegyvereidet rám helyezed, én elmegyek helyetted a harcba.- ajánlottam fel a férfinek, aki hálás szemekkel pillantott rám. Miután elfogadta a javaslatomat, beavatott a fontosabb dolgokba, majd állig felfegyverezve indultam lóháton a király seregének irányába. 1190 júliusában, utunk kezdetét vette a Szentföld felé. 100 hajó és 8000 ember hagyta el Angliát, ekkor még nem tudták, hogy rengetegen nem fognak már hazatérni. Amikor odaértünk, azzal a ténnyel kellett szembesülnünk, miszerint Richárd király fogja vezényelni a háború összes eseményét, ugyanis a német-római császár halálát lelte egy folyóban, II. Fülöp Ágost pedig visszavonult azzal az indokkal, hogy megbetegedett. Sokan már itt is elvesztették a reményüket, de én nem tartoztam közéjük. A király is gyengélkedni kezdett, csakhogy a muszlimok vezetője Szaladin egy tál gyümölcsöt küldött ellenfelének. Érdekesnek találtam ezt a fordulatot. Talán nem is voltak olyan gyarlók az ellenségeink? Richárd király felépült, ezt követően 1191-ben ostromot indítottunk Akkon ellen. Itt szembesültem először a csata borzalmaival. A lovagok tanulságot tettek róla, miért kapták a kitüntetésüket, én sem maradhattam le, így az első sorokban vezettem az alám rendelt embereket. Megkíséreltem végig elől maradni, ezzel elnyertem a saját katonáim tiszteletét. Néhány napon belül be is vettük a várost. Királyunk ekkor kiérdemelte az Oroszlánszívű megnevezést. 3500 foglyot ejtettünk, majd tovább nyomultunk. A győzelem ízé valóban édes volt, nevemet már a többi lovag, sőt maga a király is megismerte. Pontosabban nem az én nevemet, hanem Sir Thomas Godholdét, s bekerültem Richárd legbizalmasabb emberei közé, ezért a haditanácsokon is részt vehettem. Hamar beletanultam a háború rejtelmeibe, bár ezt a szükség is megkövetelte. Teliholdkor csak arra kellett vigyáznom, hogy arcomat ne érje a Hold fénye. Ilyenkor gyakran nem mozdultam ki a sátramból, vagy sisakommal fedtem arcomat. Ez praktikusnak, s hatásosnak is bizonyult. Idő elteltével a seregeink Jaffa alá értek, ahol újabb ostromot indítottunk. A város kitartó volt, itt már nem ment olyan egyszerűen minden, mint Akkonban. Az emberiemmel kemény feladatot kaptunk, de állnunk kellett a sarat. Többszöri ostrom után végül ezt a helyet is megszereztük. Az emberek kezdték elveszíteni a hitüket, viszont tartottam bennük a lelket. Próbáltam minél közelebb kerülni hozzájuk, hogy ha másért nem is, de értem harcoljanak a vészben. Ez talán öncélúan hangzott, ám amennyiben nem harcoltak volna, biztosan a halál várt volna rájuk, azt pedig végképp nem kívántam. Nem sokkal később egy esemény folytán végleg elvesztettem a tiszteletet a királyunkkal szemben. Egy tanácskozáson a lovagok mindegyike ott volt, Richárd meg szörnyű döntést hozott.
- Szaladin nem hajlandó átadni nekünk Jézus keresztjének darabjait, ezért ki fogjuk végezni a 3500 foglyot. Valamit, valamiért!- csapott az asztalra a király. Nagyra nyíltak a szemeim, majd muszáj voltam felszólalni:
- Na, de királyom! Ezt nem teheted!
- Talán megkérdőjelezed a szavamat Sir Thomas?!- mordult rám a férfi.
- Azok az emberek védtelenek és nem tehetnek semmiről sem. Mi értelme lenne a másvilágra küldeni őket?- érdeklődtem, ám láttam senki nem volt hajlandó felszólalni mellettem.
- A háború eleje óta szolgálsz engem, mindig megtetted, amire kértelek. Jó harcos vagy, valamint dicsőségre méltó lovag, de a király még én vagyok! S amíg ez így van, az én parancsomat kell követnetek! Így döntöttem, ebből nem nyitok vitát!- mondta Oroszlánszívű Richárd, mire lehajtottam fejemet.
- Értettem… Bocsáss meg!- mondtam, ám kezem ökölbe szorultak. Tovább haladtunk, egyre jobban kezdtem ráébredni, csak értelmetlen mészárlások sorozatain megyünk keresztül. Semmilyen jelentősebb győzelmet nem tudtunk véghezvinni ezután, egészen addig, míg 1192-ben Jeruzsálemhez nem értünk. Tudtam, ez én pályafutásomnak a háborúban, ott kellett véget vetnem. Amikor a csata kezdetét vette, feljutottunk a várfalra, ott pedig már elkezdődött az igazi gyilkolás. Kardomat sok emberben megforgattam. Egy ideig sikerült megtisztítanunk a várfalat, ekkor egy bástyára pillantottam, ahol íjászok álltak. Pengémmel az építményre mutatva elordítottam magamat:
- Előre! Bevesszük a bástyát!
Tudtam, az egyik íjász felfigyel majd a hangomra, majd azonnal célba is vett. Egy nyílvessző száguldott át a testemen, azután halottnak tettetve magamat, lezuhantam a falról. Az éjszaka leple alatt elhagytam a csatateret, s hajóval Franciaországba utaztam.

A Telihold Lovagrend:
Miután visszatértem Európába, eléggé le voltam törve, hiszen egy hadsereg, mely Istenének nevezte magát, nem másokból állt, mint mészárosokból. Úgy döntöttem, hogy bejárom a világot, tanulok más népek kultúrájából. Elindultam hát Kelet felé, a tollammal, a kardommal, s néhány papírral, melyre emlékirataimat szerettem volna felvésni. Rengeteget tanultam más népektől, s eme tevékenységemet háromszáz éven át folytattam. Ezekben az időkben Magyarországon jártam, ez a hely a háborúskodások bölcsője volt, éppen a törökök ellen folytak nagy csatározások, bár engem nem is ez érdekelt legjobban. Az elmúlt ötszáz évben már elég erőssé váltam, fel tudtam fedezni, hogy Erdélynek egy bizonyos része természetese ellenségeim, a vámpírok uralma alatt állt. Eme tények nem voltak túl biztatóak számomra, egy bizonyos Vlad Tepes nevű férfi uralkodott a környéken. A parasztok azt tartották, hogy halhatatlan, s féltek tőle, mivel kegyetlenségei messze földön híressé tették. Sosem gyűlöltem a vámpírokat, de az igazságtalanokat igen. Elhatároztam, hogy nyomozni kezdek egy kicsit a fickó után. Az emberek is azt vallották, miszerint a férfi nem igazi ember, s hogy állítólag mások vérét issza, valamint halhatatlan. Hírek keringtek róla, hogy szövetséget kötött az ördöggel, bár ezt én magam inkább ostoba kitalációnak véltem. Amikor egy éjjelen az erdőben sétáltam, egy golyó süvített el a fejem fölött. Vicsorítani kezdtem a sötétből előtűnő nevető alakra, majd elkezdtem az égbe szaglászni.
- Te nem vagy ember…- jelentettem ki, miközben a kardomért nyúltam.
- Háháháhá! Ügyes megállapítás! Mondd, honnan vetted észre?- kérdezte a férfi, miközben éjfekete szemivel rám pillantott.
- Értem már. Szóval démon vagy. Drakulának szolgálsz ugye?- tettem fel egy újabb kérdést, mire az alak bólogatni kezdett.
- Eltaláltad. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tájékozott vagy, mert őszintén kimondva nem tűnsz annak. Egy ideje már megfigyelünk téged, és nem tetszik, ahogyan viselkedsz. Azt hitted csak úgy szaglászhatsz utánunk észrevétlenül? Milyen naiv. Én a halálod okából jöttem ide. Megtiszteltetés lesz kinyírni egy ilyen okoskodó kis patkányt. Mondd csak! Mi a neved?- érdeklődött a démon. Szánalmasnak tartottam, hogy egy hozzá hasonló lény behódolt egy vámpírnak, viszont az erejétől sokkal jobban tartottam.
- Ashmore Serael.- jelentettem ki.
- Én Eleazar vagyok. Ég veled, Ashmore Serael!- mondta a démon, utána újabb pisztolyt kapott elő, melyből egy lőszert indított felém. Próbáltam elugrani, ám a vállamon átszáguldott az ezüstgolyó, melytől azonnal padlót fogtam.
~ A francba! A rohadék tudta, hogy vérfarkas vagyok! Még az a szerencse, hogy nem maradt a testemben a lőszer. Máskülönben át sem tudtam volna változni.~ gondoltam magamban, miközben nehézkesen felálltam. Rohanni kezdtem a fickó felé, majd a kardommal csaptam felé kettőt, ő viszont kihajolt előle. Előrántott egy szablyát, mellyel ő is felém suhintott, de hárítottam. Megkíséreltem egy csellel lefegyverezni, csakhogy előtte előrántotta előlem a fegyverét, s egy fordulásból megvágta a combomat, amitől összeestem. Ekkor egy rúgással az egyik fának repített.
- Mi az? Talán valami nem stimmel az állóképességgel?- vigyorgott felém a fickó. Őszintén megvallva marhára idegesített. Sebeim lassan elkezdtek beforrni, ezt követően felkeltem, majd újból nekirontottam. Villám gyorsan a legelső fára pattantam, onnan pedig a férfi felé. Mielőtt rápattantam volna, elővettem az ingem alól a rózsafűzért, amire elkapta rólam a tekintetét egy ordítás közben. Ekkor sikerült a hasába szúrnom a kardomat, ezzel együtt a földre teperni.
- Egyes legendák azt tartják, a vérfarkasok alászálltak a pokolba, hogy ott megküzdjenek a sátán seregeivel. Engem nem érdekel, ha a pokol legmélyebb bugyráig is kell veled mennem, de eltakarítalak erről a világról!- ordítottam, azután átalakultam. Letéptem nyakamból a rózsafüzért, s a démon mellkasában nyomtam, fogaimat pedig a nyakába mélyesztettem. Miután sikerült legyőznöm, visszaváltoztam, s az egyik fának támaszkodtam, levegőért kapkodva. Hirtelen egy másik szagra lettem fegyelmes, majd ismételten a fegyveremért nyúltam.
- Ne aggódj, én nem vagyok ellenség.- jött egy hang, azután a sötétből egy ősz hajú, körszakállas férfi lépett ki, fekete színű lovagi öltözékben.
- Te?...
- Igen, én is vérfarkas vagyok, akárcsak te. Láttam, ahogyan az imént harcoltál, s úgy véltem szükségem lehet még egy hasonló tehetségre. Volna kedved velem jönni?- tett ajánlatot a férfi, mire megráztam a fejemet.
- Mégis hová? Még a nevedet sem tudom.- mondtam, mire bemutatkozott. Alexander Wolseynek hívták, ahová vinni akart meg egy szervezet volt, pontosabban egy hely, hol a magamfajták alapítottak egy kisebb, az ő elmondása szerint, lovagrendet. Érdekesnek találtam ezt, valamint Alexander megígérte, megtanít teljes mértékben uralkodni magamon, tesz róla, hogy erősebbé válljak. Beleegyeztem hát a dologba, utána elindultunk. Utunk Németországba vezetett, célunk meg egy barlang volt a Fekete-erdő közepén. Amikor beléptem, olyan látvány tárult a szemem elé, melyre abszolút nem számítottam. A barlang belseje teljesen át volt alakítva, egy komplett földalatti erődítménynek számított. Hihetetlennek tartottam a látottakat, de később mindent megértettem. Alexander bemutatott a többieknek, akik mind vérfarkasok voltak. A Telihold Lovagjainak nevezték magukat, és a vámpírok ellen harcoltak. Pár hónap múlva engem is elkezdtek kiképezni. Hosszú idő telt el, mire tagja lehetettem a rendnek. Ez idő alatt megtanultam teljesen irányítani magamat átváltozott formában, fejlesztettem vívási tudásomat, plusz a lőfegyverek használatát is sikerült elsajátítanom. De persze nem csupán fizikailag kellett a toppon lennie annak, ki csatlakozni kívánt. Rengeteget kellett tanulnom, megismertem a természetfeletti, túlvilági lények mindegyikét, azoknak tulajdonságait és eredetét. Megtanították hogyan kezeljem a helyzetet, ha különböző lényekkel állok majd szemben. Végül én is magaménak tudhattam a rend egységes páncélját, elfoglalhattam helyemet Alexander Wolsey mellett, mint lovag. Hamarosan újra a csatatéren találtam magamat, ám ez már a vérfarkasok és vámpírok között zajlott. Nem kellett sok idő, hogy testvéreimnek feltűnjön vezetői képességem, évek múltán pedig már Alexander jobb kezeként szolgáltam. Úgy tekintett rám, akár a saját fiára, én meg maximális tiszteletet mutattam iránta, mesteremként kezeltem az idősebb férfit. Mindenek ellenére nem tartottam túl jó ötletnek az örökös háborúzást, viszont erről nagyon sokáig nem nyilatkoztam, inkább küzdöttem fajtársaimért. Egy másik alak is volt a képben, a neve Dominic Kerrich volt. Ő úgy érezte, én a riválisa vagyok, viszont nem vettem komolyan a fickót. Jó harcos volt, ám belső tulajdonságokra túlontúl agresszív, számító és kétszínű. Régebb óta tevékenykedett már Wolsey oldalán, mint én, ezért erős féltékenységet érzett velem kapcsolatban, nem tartotta igazságosnak, miszerint belőlem lett a vezérünk jobb keze. Mesteremnek született egy vérszerinti örököse is, csakhogy az illető egy hölgy volt, szintén vérfarkas. Igazán bájos hölgyeménynek számított, vörös, hullámos haja, gyönyörű kék szemei voltak. Ő szintén a Telihold Lovagrendet színesítette, bár nagyon ritka eset volt, ha női tag is érkezett hozzánk. Tanult és okos lány volt, úgy érzetem gyengéd szálak fűzik őt hozzám. Én is szerettem, de csupán úgy, akár egy húgot. Sajnos nem tudtam viszonozni az érzéseit, viszont ez nem zavarta Anastasiát, merthogy így hívták. Ő kezdettől nem szerette Dominic megjelenését, s velem ellentétben igen komolyan vette a számító férfit, ezért gyakran kémkedett utána. Ezt a tevékenységét folytatta akkor is, amikor a nagyteremben meglátta beszélgetni egy idegennel. Mivel ide mások nem jöhettek be, valószínűleg a másik alak a vámpírok kéme volt. A lány meggondolatlanul rontott rájuk, ezután azonnal ledöfte a csuklyás idegent, majd Dominic felé támadott, csakhogy a férfi a gyomrába mélyesztette a fegyverét. Én a folyosón ballagtam, és ahogy ricsajt hallottam, rögtön befutottam a szobába. Dominic démoni vigyora, valamint Anastasia vérző, földön heverő teste tárult elém.
- Te rohadék!!! Mi a francot műveltél!?- ordítottam, mire ő a falhoz ballagott.
- Nocsak! Minden a terv szerint halad… Jobbkor nem is jöhettél volna, kedves Ashmore.- mondta, ezt követően a falon benyomva egy téglát egy átjárót nyitott, ám amint ő átlépett rajta, a bejárat lezárult. Anastasiához rohantam, majd leguggoltam hozzá. Felemeltem a fejét a hideg kőről, ő pedig könnyes szemekkel nézett rám.
- Ne aggódj, jobban leszel! Csak tarts ki, hamarosan itt a segítség!- szólaltam meg, de nem mertem elmozdulni a haldokló lánytól, reméltem, hogy valaki befut még rajtam kívül.
- Ashmore! Szere…- mondta Anastasia, viszont mondatát nem bírta befejezni, mivel meghalt.
- Nem. Neeem!!!!- ordítottam, s szemeimen könnyek csordultak ki. Néhány másodperccel később Alexander lépett be még öt lovaggal. Amikor meglátott engem lánya holttestével a kezemben, eszméletlenül dühös lett.
- Mit tettél? Fiamként neveltelek, most pedig elveszed tőlem egyetlen lányomat?!- kiáltott rám, valószínűleg indulataitól nem tudott ésszerűen gondolkozni.
- Én, én nem…- ráztam a fejemet kétségbeesetten.
- Átkozom a napot, amikor megismertelek téged! Többé nem tartozol sem a kegyeltjeim, sem a rend tagjai közé!- folytatta, mire a többiek is azt javasolták neki, hogy végezzenek ki a bűntett miatt. Ketten azonnal lefogtak, elvették a fegyveremet, lerángatták rólam a páncélt, s egy fehér ingben, valamint egyetlen barna nadrágban bilincset tettek a kezemre. Pár pillanat elteltével Dominic lépett be, majd Alexander mellé állt.
- Ne félj, jó uram! Elnyeri méltó jutalmát a bestia. Tömlöcbe vele!- parancsolta az igazi áruló. Mikor elmentem mellette, mélyen a szemeibe néztem, vicsorítani kezdtem rá.
~ Még letörlöm a képedről az önelégült mosolyt.~ gondoltam magamban. A hűvös cellákat csak a rácsok választották el egymástól. Lesütött fejjel ültem a sajátom sarkában. Volt min töprengenem, hiszen újra csalódnom kellett másokban. Itt végre jól érezhettem magamat, ám megint sikerült csapdába csalnia egy olyan személynek, ki nemes célok nélkül, csupán hatalmi vágyból küzd fajtársai mellett.
- Mi a neved?- kérdezte egy hosszú, fehér hajú, világoskék szemű vámpír a mellettem elterülő börtönből.
- A nevem? Én csak egy legenda vagyok…- jelentettem ki. A fickót Armand Beau Prenek hívták, egy francia származású, tiszta vérű vámpír volt. Ellenség létére igen intelligensnek bizonyult, bár arrogáns és beképzelt volt, kifejezetten jól állt neki. Mivel az egész börtönben csak ketten voltunk, sokat beszélgettünk, s miután elhatároztuk, nem akarunk mindketten meghalni, kieszeltünk egy szökési tervet. Kicselezve az őrt, aki élelemmel látott el minket, kijutottunk a börtönből. A halott őrtől elvettem a kardot, egy másikét pedig Armand szerezte meg.
- Kész vagy?- kérdeztem tőle, mire a vámpír egy mosoly kíséretében bólintott. Kirohantunk az ajtón, majd harcba kezdtünk a többi vérfarkassal. Többé már nem tudtam barátként tekinteni ezekre a lényekre, ezért kizárva fejemből minden gondolatot kaszaboltam a volt társaimat. Néhányan vették a bátorságot, s átalakultak, viszont én nem akartam.
- Miért nem változol át? Úgy több esélyed lenne.- tett egy megjegyzést a vámpír, miközben egymás hátát fedeztük.
- Gyűlölök abban a formában küzdeni.- közöltem vele. Hiába küzdöttünk halált megvető bátorsággal a lovagrend tagjai nem fogytak el. Végül átverekedtük magunkat a barlang kijáratáig, ám akkor egy ezüst golyó süvített át a lábamon. Armand ijedt arccal fordult vissza.
- Menj innen! Menekülj!- szóltam oda neki, ám a férfi tovább bámult.
- Nem hallottad?! Mentsd az életed!- ordítottam rá, azután a fal mentén felálltam. A francia vámpír elrohant az éjszaka sötétjébe, számon meg egy mosoly jelent meg. Hátrafordultam, s a többi vérfarkasra néztem.
- Gyertek kutyák!- kiáltottam, és előrebukdácsolva próbáltam meg harcolni, csakhogy pár pillanat múlva egy ütést kaptam a fejemre, amitől eszméletemet vesztettem. Magamhoz térve egy kereszthez feszítve találtam magamat, miközben előttem öt vérfarkas fogott rám puskát. Azonnal rájöttem, ez a kivégzésem volt. Az észrevételt az is könnyítette, hogy Alexander épp a bűneimet sorolta, amiknek már a feléért is halál járt volna valakinek. A padlóra szegeződött tekintetem, nem éppen így képzeltem el a véget. Hirtelen az ajtókból vámpírok özönlöttek be, ezt követően harcolni kezdtek a Telihold Lovagrend tagjaival. Láncaim elszakadtak, utána a kőre zuhantam, majd egy kéz nyúlt felém.
- Gondoltam, hozok egy kis segítséget, Monsieur Legenda.- jelentette ki.
- Ashmore Serael…- mondtam ki igazi nevemet, mire a vámpír elvigyorodott.
- Úgy hiszem, a másik név már rád ragadt.- mondta Armand. Innentől kezdve a vámpírok ezen a néven emlegettek. A csata alatt én csak Dominicot pusztítottam el, utána elhagytam a barlang területét.

Kalózévek:
A világ gyökeresen megváltozott, én pedig saját szemeimmel lehettem tanúja az elkerülhetetlen reformoknak. Úgy döntöttem, szerencsét próbálok az új kontinensen, amit Amerikának neveztek. Érdekesnek találtam a helyet, bár ott sem voltak jobb körülmények annál, mint amit Európában tapasztaltam. Nem is kellett sok idő, s 1737-ben be is álltam kalóznak, mi talán életem egyik legrosszabb döntése volt. Ez a korszak az italé, a nőké és a zsiványságé volt. Mivel a Karib-tengeren alig akadt olyan ember, aki normális névvel rendelkezett volna, engem is sikerült átkeresztelniük Golyóálló Williamra, mivel természetesen nem az eredeti nevemet használtam. A becenevem onnan eredt, hogy rendes lőszerrel nem lehetett megölni, ezért akárkivel is párbajoztam, azt általában a másvilágra küldtem, feltéve, ha megöltem. Miután sikerült saját hajót is szereznem, valamint toboroztam egy megbízható legénységet, elindultunk a kalandok után. Csupán olyan emberek szolgáltak alattam, akik becsületesek voltak. Amúgy sem néztem jó szemmel az angolok uralmát Amerikán, így gyakran raboltunk ki angol hadihajókat, vagy csak ellátmányszállítókat. A pénznek és jutalomnak csak annyi részét tartottuk meg, ami a saját szükségleteink pótlásához kellett, a többit szétosztottuk a szegényeknek, rászorulóknak. A hajómat, nem meglepő módon, Farkasfognak kereszteltem el. Mikor már elég alkalmasnak láttam az időt, megmutattam a legénységemnek a vérfarkas alakomat. Ez újdonságnak számított, mert eddig emberek előtt még sosem fedtem fel igazi kilétemet. Szerencsére a szolgálatomban álló srácok így is elfogadtak olyannak, amilyen voltam, sőt csak megnőtt a tiszteletem a körükben. Erre valószínűleg az is rásegített, miszerint erősen tartottak tőlem, s azt is megértették, miért nem haltam bele soha, ha találatot kaptam a testembe. Később heves összecsapásokba kerültem egy másik kalózzal, akit riválisomnak is tekintettem, mert ember létére igen ügyes kardforgató, valamint figyelemreméltó kapitány volt. Több alkalommal is megütköztünk a nyílt tengeren, de csak egy eset volt, ami említésre méltó. A férfit mellesleg Carl Fischer kapitány volt, német származású, arisztokratikus megjelenéssel és igen idegesítő akcentussal. Hajóját Halálosztónak hívták, ő, s legénysége már nem voltak olyan jólelkű egyének, mint mi, de azért a becsület szikrái még bennük is megvoltak. Miután Carl kapitány megcsáklyázta a Farkasfogat emberei harcba keveredtek az enyéimmel. Én az árbócon állva, derékra tett kézzel néztem a műveleteket, majd kis idő múlva úgy döntöttem, megütközöm az ellenséges kalózokkal. Összevissza lövöldözve kezdem neki a műveletek sorának, majd mikor rájöttem, nem maradt több töltényem, átugrottam a Halálosztó fedélzetére.
- Napot!- köszöntem furcsa arckifejezéssel, miközben leütöttem a pengém markolatával egy unszimpatikus alakot. Átharcolva magamat a túlbuzgó kalandvágyókon, eljutottam parókás, német barátomhoz, kivel elég hosszadalmas vívásba merültünk, nem törődve a többi hadakozóval. Végül sikerrel legyőztem az illetőt. Vérontás helyett megkértem, hogy csatlakozzon a bajtársaimhoz. Tíz ével később a hajómat is neki ajándékoztam, utána tovább folytattam a szárazföldi életet.

A nem túl távoli múlt és a mai napok:
Különösebb eseményben már nem vettem rész a 18. századtól, leginkább a természetfeletti dolgok után kutattam, megpróbáltam könnyebbé tenni az emberek életét. Ám, ahogyan az idő múlt, ők is sokat változtak. Azt hiszem a történelem rengeteg agy eseményének tanúja lehetettem, egészen a lovagok korától, a modern hadászati eszközök bevetéséig. Valamiért viszont olyan érzésem van, hogy a jövőben nagy dolgok fognak történni, melyekből talán én is kivehetem majd a részemet.


~ jellem
Alapjáraton a jók táborát erősítem, bár vannak olyan cselekedeteim, amik nem erre utalnak. Nem gyűlölöm a természetese ellenségeimet, valamint senkinek nem ártok, ha nem adott okot rá. Próbálom megvédeni a halandókat a náluk erősebb és gonosz teremtményektől. Nem szívesen használom vérfarkas formámat, ám amennyiben sor kerül rá, ügyesen tudom kezelni azt. Értek a fegyverekhez, s szeretem is használni őket. Kétségkívül csendes, óvatos vagyok, mindig megpróbálok minden lehetőséget figyelembe venni. Nem barátkozom nehezen, de idő kell, mire teljesen megbízok valakiben.

~ külső
Magas vagyok, s egy húszas éveiben járó férfi normális testalkatával, súlyával rendelkezek. Szemeim tengerkékek, hajam barnásfekete, valamint rövid, bőröm fehér. Ruháim általában egyhangúak, utálom a kicicomázott, túlságosan kirívó öltözékeket.

Vérfarkas formámban a bundám színe fejemen fehér, nyakamnál, valamint mellkasom felső részének egy részéig világosszürke, testem többi részén pedig sötétszürke feketés árnyalatokkal. Szemeim ilyenkor sárga színűvé válnak.


~ felszerelés
- 1db lovagi kard
- 2db Desert Eagle, az egyik fekete a másik ezüstszínű, mindkettőben háromtárnyi lőszer (egyben 9 golyó) szenteltvízbe mártva. A fekete pisztolyba egy Gregory, az ezüstbe pedig egy Lilian felirat van belegravírozva.
- 1db rózsafüzér
- Fekete, bokáig érő bőrkabát, ugyanilyen színnel rendelkező bőrcsizma és öv, sötétszürke nadrág, kék ing (ezeket csak küldetéseknél viselem)
- 0,5l szenteltvíz


~ egyéb